You Deserve The World

9.

Lexa egész nap érezte Clarke tekintetét. Tudta hogy a lány nem vette be a kitalált történetet, miszerint elesett, és így szakadt fel a bőr az arcán.
Hiszen az anyja orvos, hogy is gondolhatta hogy elhiszi majd?
Emiatt próbált egész nap Anyával, Lincolnnal és Lunával lenni, minden áron kerülve hogy kettesben maradjon a lánnyal. Tudta hogy nem kerülheti el ezt a beszélgetést, de az időt még lehetett húzni egy ideig.

Ebédnél ütközött az első problémába. Ha a szokásos helyére ül, nem tudta mit fog Clarke gondolni, de ha mellé, akkor nem tudta hogy mindenki más mit fog gondolni.
Nem mintha érdekelte volna bármilyen pletyka. Elég nyíltak voltak, tekintve hogy két szünettel ezelőtt Lexa nem engedte a lányt órára menni, mert épp a falnak dőlve csókolóztak. Egy tanár figyelmeztető köhögése szakította csak ketté őket, de Lexát a rengeteg kíváncsi szempár sem zavarta, csak beült az órájára, mintha mi sem történt volna.

Clarkera viszont nagyonis hatással volt a sok hirtelen jött figyelem. Amikor a focipályán volt, ott nem érdekelte, hiszen a figyelem eloszlott a csapat tagjai között, de most mindenki rá figyelt, csak rá, és Lexára.
Csakhogy rá nem úgy néztek mint Lexára. Neki volt egy hírneve, olyan ami nem inog meg attól hogy összejött valakivel.
Viszont ha a Polis High-ban Lexa Woods a barátnőd, az egy olyan dolog amitől elindul a pletyka áradat.
-Vajon milyen fogadást bukott el Lexa?
-Biztos nem tart majd egy hétig se.
-Lexa vak lenne?
-Lehet hogy valamivel megfenyegetette.
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket és elméleteket kapott el a folyosón sétálva. Nyilvánvalóan senki nem takarta hogy Clarkeot egyáltalán nem találják méltónak a gyönyörű és okos Lexához.
De mostmár nem csak az hajtotta hogy Lexával akar lenni, hanem az is hogy bebizonyítsa mindenkinek hogy ő nem csak egy senki.

Talán így kötöttek ki a mosdóban, a harmadik óra után, ezúttal viszont Clarke volt az aki a falnak lökte a barátnőjét.
-Clarke, eszem ágában se lenne leállítani, de 2 perc és becsengetnek, ezen felül pedig...Mi ütött beléd?-tolta gyengéden hátrébb a lányt hogy visszarendezze a haját és a felsőjét ami idő közben elcsúszott. Aggódva nézett a lányra, aki most először vette észre a heget. A heget ami frissnek tűnt, és amiről Lexa eddig semmit sem szólt.
-Mi történt az arcoddal?-érintette meg, ügyet sem véve az ő kérdéseiről.
Lexa felszisszent ahogy hozzáért, mire Clarke elkapta a kezét.
-Csak egy karcolás, elestem.-hazudta, kerülve a lány tekintetét. Még így is látta ahogy összehúzza a szemöldökét, így mutatva hogy egy szavát sem hiszi. Hálás volt neki amikor csak behajolt egy gyengéd csókra majd végigsimított az arca épp részén.
-Erről még beszélnünk kell, de nem egy mosdóban.-mint egy végszóra, a csengő megszólalt, jelezve az óra kezdetét.-Ebédnél találkozunk, Lex.

Ezzel elváltak, majd valóban ebédnél látták egymást újra. Külön asztalnál, ami Clarkenak ugyan kicsit fájt, de értette, és inkább visszafordult a barátaihoz.
-Minden oké az álompárral?-hajolt hozzá Raven, hogy csak ő hallja. Clarke idegesen Lexa irányába nézett, aztán nemlegesen intett a lánynak.
-Valamit nem árul el, és aggaszt.
Raven látva az aggódást az arcán, a lány kezét a sajátjai közé vette, és úgy próbálta megnyugtatni.
-Clarke, mindenkinek vannak titkai. Hagyd hogy neki is legyen magánélete, majd ha kész rá, akkor megnyílik neked. Csak ne erőltess rá semmit.
-Igazad lehet. Csak féltem őt.-válaszolta Clarke, attól függetlenül hogy nem volt biztos benne hogy ebben az esetben jó ötlet-e ráhagyni.

De mégis így tett, mert nem akarta hogy Lexa úgy érezze hogy kierőszakolja belőle az igazságot, mert ő nem olyan. Clarke nem az a fajta aki mindent tudni akar a másik életéről, de Lexánál mégis jobban félt mint bárki másnál. Hisz mégiscsak ott van az a sérülés az arcán, és kitudja ki miatt és hogyan került oda. Nem akarta hogy a lány bajba keverje magát, ennyi az egész.
De úgy döntött hogy hagyja, nem kérdezgeti. Ha viszont újra észrevesz rajta valamit, akkor nem engedi el a témát ilyen egyszerűen.

Így amikor délután együtt léptek ki a kapun, Lexa gyanakvóan pillantott rá oldalra.
-Csodálkozom hogy még mindig nem hoztad fel a sebemet.
-Szeretnél beszélni róla?-fordult felé Clarke.
-Nem.-nézett el Lexa inkább a másik irányba hogy még véletlenül se szólja el magát.
-Akkor nem is fogom felhozni.
Lexának egy kő esett le a szívéről, és most még a szokásosnál is jobban örült hogy ilyen barátnője van.
-Milyen napod volt?-kérdezte hogy megszakítva a csendet. Clarke gondolkodva beharapta a száját és latolgatni kezdte hogy érdemes-e elmondania mindent.
-Sokan azt hiszik hogy fogadásból vagy velem. Elég fura.-mondta ki végül, próbálva takarni hogy mennyire bántja.
Lexa keze ökölbe szorult és felhorkant.
-Idióták. Egy szavukat se hidd el, oké?-fogta meg Clarke kezét eltökélten keresve a tekintetét.
Clarke csak elhúzta a száját és bólintott egyet. Lexa látta hogy nem győzte meg teljesen a lányt, így megtorpant a járdán és a kezeivel közrefogta az arcát.
-Clarke. Nincs igazuk. Azért vagyok veled, mert veled akarok lenni. Bármit mondanak, csak féltékenyek.-beszéd közben addig tartotta a lányt, amíg az rá nem nézett, majd mikor Clarke a  kezeit a csípőjére helyezte, lassan kezdte kifújni a levegőt.
-Rendben, hiszek neked. Csak még hozzá kell szoknom.-mondta végül nagy nehezen.
Lexa visszafordult az úthoz, és bár aggasztotta hogy Clarke egészen a házukig nem szólt semmit, az egész párkapcsolat dolog új volt neki, így nem tudta mit mondjon még. Azt sem tudta hogy hogyan építsen fel valamit egy másik emberrel, úgy hogy magát is épp csak hogy egyben tudta tartani.

Mikor megálltak Clarke háza előtt, a két lány egymás felé fordult.
-Bejöhetnél egy kicsit...-mondta Clarke nem túl magabiztosan, de Lexa csak a fejét rázta.
-Haza kell érnem.-Nem tudta folytatni, mert Clarke az övébe kapaszkodva húzta közelebb magához, kiűzve minden gondolatot a fejéből.
-Különben?-lehelte Lexa ajkaira aki eljátszott a gondolattal hogy ott helyben rántja le a lányról a ruháit.
-Csak mennem kell és kész.-Fújta ki a levegőt, majd egy apró puszit adva az ajkaira, eltolta magát Clarketól.
-Hát jó. De nem tudod mit hagysz ki.
Lexa egy félmosollyal lépett hátrébb.
-Azt hiszem van egy sejtésem.-már megfordult mikor Clarke még az utcán állt és a lány után nézett.-Holnap találkozunk Griffin.
-Holnap, Lexa.-kiabált vissza, majd nagy nehezen bement a házba.

Clarke már aludni készült, a lámpát is lekapcsolta a szobájában, csak a telefonjának fénye világított, mikor kopogást hallott az ablakán. Összehúzott szemöldökkel indult a hang irányába, hisz az ablaka elég magasan van a földtől.
Közelebb érve Lexa alakját vette ki a párkányon kuporogva, erősen kapaszkodva a keretbe hogy le ne essen.
Clarke ijedten húzta be a lányt, végigmérve minden testrészét sérülések után kutatva.
-Jól vagyok, Clarke.-fogta meg végül a kezét, ezzel lenyugtatva.
A lány visszavezette Lexát az ágyához és kényelmesen elhelyezkedett.
-Mit csinálsz itt?-kérdezte mikor ő is követte az ágyba.
-Eljöttem otthonról. Baj ha itt maradok estére?-kérdezte félve, mert tudta hogy ha Clarke nemet mond, nem lesz hová mennie.
De ő csak elmosolyodott és beljebb húzta Lexát, hogy érezhesse a belőle áradó hőt.
-Dehogy baj.-mormogta a nyakhajlatába és alig egy perccel később már az egyenletes légzése volt az egyetlen hang a szobában.

De Lexa még egy ideig nem aludt. Figyelte ahogy a barátnője mellkasa emelkedik és süllyed, hallgatta ahogy szuszog, és érezte ahogy minden egyes alkalommal kirázza a hideg amint a lány kifújja a levegőt, egyenesen a nyakába.
Nem tudta elképzelni hogy hogyan jutott idáig.
Ő nem volt párkapcsolati ember, ő mindig is egyedül érezte magát a legjobban.
De Clarkeal lenni, olyan volt mint egyedül lenni ilyen értelemben. Olyan kényelmesnek érzett mindent, mintha ő csak a saját árnyéka lenne. Vagy egy meleg aura ami körbeveszi amikor a legjobban fél, és erőt ad neki mindennel szemben.
Ha másról lett volna szó, soha nem mert volna kiszökni az ablakán, kockáztatva hogy az apja észrevegye hogy eltűnt.
De mikor aznap este az apja megint fenyegetni kezdte hogy kideríti mit rejteget, nem bírta tovább. El kellett jönnie, és tudta hogy veszélyes, de a lába mégis Clarkehoz vezette.

Amint beért az ablakon, már tudta miért. A lány illata körbevett mindent, és elöntötte az otthon érzése. Mintha csak akkor ért volna igazából haza.

Így végre becsukta a szemét és állát Clarke fején pihentetve hagyta hogy álomba merüljön, végre nem félve a másnap reggeltől.