You Deserve The World

2.

-Nem, Anya ezt nem így kell.-rázta a fejét Lexa az ebédlőasztal mellett, ami zsúfolásig volt az iskola legelismertebb diákjaival. Kivette a házidoga üres feladatát a barátnője kezéből és már el is mélyült benne.
-Már megint itt van egy.-bökte oldalba Lincoln. Lexa tudta mi jön, így unottan felnézett.
Egy alacsony, vékony srác állt meg közvetlenül előtte, és Lexáról le sem véve a szemét, előhúzott egy lapot a zsebéből. Bizonytalanul elkezdte olvasni. Egy vers volt. Egy szerelmes vers.
Mikor úgy a közepénél tarthatott, Lexa felemelte az egyik kezét az asztalról, a mozdulattal elcsitítva a fiút aki falfehéren várta a reakciót.
-Nem jó ötlet saját magadat leégetni az egész iskola előtt. Nálam ez nem jön be.-mondta és nem törődve a furcsa pillantásokkal, és a fiú látható összetörésével, visszatért az előtte lévő feladat megoldásához.

Lincoln mindig megpróbálta lebeszélni. Rávenni, hogy legalább egy kicsit kedvesebb legyen. Hogy ne utasítson el mindenkit, hisz voltak nagyon szép lányok és nagyon helyes fiúk is azok között akik őt akarták. De Lexa szeme előtt csak az lebegett hogy muszáj a lehető legjobb eredményekkel leérettségiznije, hogy aztán elhúzhasson ebből a városból, anélkül hogy visszanézne.

Clarke a távolból nézte ahogy a fiú megtörten elsétál Lexa asztalától. Rájött hogy elege van ebből az egészből. Hogy legszívesebben itt és most belekiabálna Lexa gyönyörű, de egoista arcába, és megmondaná hogy nem mindenki van úgy oda érte mint ahogy ő azt hiszi. Csakhogy az ő szájából nem lenne hiteles, hisz ő talán mégjobban odavan a lányért mint bárki más ebben az iskolában.

Így csak ült tovább, néha bekapcsolódva a saját asztalánál folyó beszélgetésbe. Finn, Jasper, Monty és Bellamy is velük volt. Tavaly óta teljesen összenőttek, szinte minden hétvégén együtt voltak. Finn nyilvánvalóan hajtott Clarkera, aki viszont alig vette ezt észre. Csak Lexa érdekelte, nem tudott másra gondolni. Persze a másik lány elérhetetlen volt.

-Octavia, láttad már a lapot az új csapatról?-fordult barátnőjéhez, így is elterelve saját figyelmét Lexáról.
-Igen, bekerültem!-terült szét egy mosoly a lány arcán. A többiek hangos gratulációkba kezdtek, ezzel néhány furcsa pillantást elérve a többi asztaltól.

Néhány perccel később Clarke magányra vágyott, így az udvar ajtaja felé indult. Kiérve csönd és nyugalom fogadta. Kedvenc padjához leülve rajzolni kezdett. Szeretett embereket rajzolni, de most tudta hogy csak egy ember van a fejében, így az előtte lévő fákat és bokrokat kezdte a lapra skiccelni.
Mikor már teljesen belemélyült, egy nagy csattanás rázta ki a gondolataiból. Hátrafordult és meglátta ahogy Lexa próbál lábraállni, sikertelenül.
Clarke a lányhoz sietett, táskáját pedig a földre dobva ülő helyzetbe segítette őt.
-Nincs szükségem a segítségedre.-lökte el Lexa a kezét, annak ellenére hogy a lábfeje teljesen természetellenes irányba állt.
-Nem? Mert nekem eléggé úgy tűnik hogy eltörted a lábadat.-tette karba a kezeit Clarke, mire Lexa felhorkant.
-Nem törtem el, és ha így is lenne, semmi közöd hozzá, elmehetsz.-dőlt az épület falának és kerülve Clarke tekintetét, újra megpróbált felállni.

Clarke hitetlenül megrázta a fejét, majd egy szó nélkül felállt, megfogta a cuccát és az ajtó felé indult. Becsapta maga után, de utoljára visszanézett. Lexa meggyötört arccal, mostmár álló helyzetben dőlt a falnak. Nyilvánvaló volt hogy onnan nem tud menni sehova.
Clarke gondolkodni kezdett, de tudta hogy nem hagyhatja ott, így gyors léptekkel újra az udvarhoz lépett.
-Gyerünk, menjünk.-fogta meg, és Lexa karját a saját nyaka köré dobta.

Lexa mostmár nem tolta el, rájött hogy akármennyire utálja ha segítenek neki, most kiszolgáltatott volt.
Már majdnem megköszönte hogy visszajött, de Clarkera nézve minden szó elhagyta. Kifújta a levegőt és nem törődve a lábába nyilaló fájdalommal, Clarkera támaszkodva az orvosiba vette az irányt.
Szerencsére már ment az óra amikor beértek, így csak ők ketten voltak a folyosón.
-Miért jöttél vissza? Mondtam hogy hagyj ott.-fordult végül hozzá.
-Mert én nem vagyok olyan mint te. Én törődöm az emberekkel.
Lexa egy bólintással jelezte hogy tudomásul vette és innentől csendben telt az út.

Az orvosiba érve Clarke leültette Lexát a székbe míg az iskolaorvos végignézte a bokáját. Clarkenak volt igaza.
-Ez bizony eltört.-mondta az orvos és elővett néhány dolgot hogy beköthesse a lábát.-Bekötöm, de el kell menned a kórházba. Kit hívhatok hogy elvigyen?
Lexa lesütötte a szemét és csak hosszú csend után szólalt meg.
-Senkit.
Clarke felkapta a fejét és keresni kezdte a lány tekintetét. Mikor végre egymásra néztek, most először látott Lexa szemében igazi érzelmeket. Többnyire fájdalmat és megbánást tükrözött.
-Majd én elkísérem.-mondta végül, tartva a szemkontaktust.
-Rendben van. Viszont jó lenne hogyha a következő hónapban, amíg Lexán gipsz lesz, segítenél neki az iskolában. Megtudod ezt tenni?-kérdezte az orvos mire Lexa szeme tágra nyílt és már kezdett volna ellenkezni mikor Clarke bólintott.
-Akkor ez el van intézve. Itt a kikérőtök, menjetek rögtön a kórházba.
Ezzel kitessékelte a két lányt a szobából. Clarke újra magához húzta Lexát, érezve a belőle áradó melegséget és az eső utáni erdő illatát.

Lexa próbálta magától megtartani magát. De a súlya túl sok volt a bokájának és a rossz mozdulattól csak mégjobban Clarkera nyomódott.
-Nem kell majd kísérgetned. Megoldom magamtól is. És ott vannak a barátaim, majd ők segítenek.-szólalt meg, unva hogy ilyen kiszolgáltatottnak tűnik Clarke előtt.
-Nem tudom hogy nálatok ez hogy szokás, de nálunk ha valaki segít nekünk akkor azt mondjuk 'köszönöm'.-mondta Clarke az előttük lévő utat figyelve.-Miért mondtad hogy senki nem tud elvinni?
Lexa hezitált. Nem Clarke lesz az akinek majd hirtelen megnyílik. Még a barátai se tudnak szinte semmit a magánéletéről.
De Clarke segített neki, annak ellenére hogy már sokszor rázta le, és volt vele rettentően bunkó.
-Mert nincs senki.-mondta végül az igazságot.-És ennél jobban nem fogok belemenni.-tette hozzá, nyilvánvalóvá téve hogy ehhez semmi köze.
Clarke viszont hirtelen lazított a szorításán, majd magához fordította Lexát. Dühödten nézett a zöld szemekbe amik most értetlenül kutatták az arcát.
-Hogy lehetsz ennyire lenéző és bunkó? Kedves voltam veled. Elküldtél, de visszajöttem. Most felajánlottam hogy elviszlek a kórházba, majd segítek neked egy teljes hónapig! Erre mit kapok tőled? Mégtöbb bunkóságot és lerázást! Mi a fenének segítek én neked?
Lexa ahelyett hogy szokásához híven visszaszólt volna, csak csöndben nézte ahogy a lány szemében a haragból csalódottság lesz. Mély levegőt vett és kimondta a szavakat amiket nem hitte volna hogy bármikor kimond majd neki.
-Sajnálom hogy bunkó voltam. Köszönöm hogy nem hagytál magamra.
Clarke hitetlenül megrázta a fejét és próbálta kiolvasni a lány arcából hogy viccel-e. Mikor az nem nevetett fel, és más jelét sem adta a szarkazmusnak, Clarke lassan bólintott és karját újra a lány dereka köré helyezte, majd a kocsijához érve beültette őt az anyósülésre.
A kórházba érve Clarke intézett mindent, hisz már ismerték az anyja miatt.
Felvezette Lexát a röntgenbe, majd Abby kórtermébe. Néhány perc múlva már nyílt is az ajtó, ahol egy alacsonyabb, hosszú, barna hajú nő állt.
-Kicsim! Hát te? Mit csinálsz itt? Jól vagy?-nézett végig Abby a lányán aki előrébb vezette Lexát.
-Én igen. Lexa viszont nem. Eltört a lába.
Abby leültette őt a szobája közepén, majd a röntgenképek megnézése után elkezdte a gipszelést.
-Jólvan Lexa, egy hónapig kell hordanod ezt, minden héten pénteken várlak kontrollra. Suliban gondolom tudnak majd segíteni. Miután leszedjük, 2 hétig gyógytorna és vége is.
-Köszönöm, Mrs. Griffin.-bólintott Lexa, de a nő kijavította.
-Hívj csak Abbynek.
-Akkor...Köszönöm, Abby.-húzta össze a szemöldökét majd Clarkera vezette a tekintetét.
Mielőtt megszólalt volna, végigmérte a lányt. Szőke haja az arcába lógott, és aggódva figyelte ahogy az anyja az ő lábát gipszeli. Nem tudta miért, de el akarta mondani neki hogy ne aggódjon, mert semmi baja. Helyette viszont visszanézett Abbyre és várta hogy a kezébe adja a mankót.

Kifele a szobából Lexa megállt és tanácstalanul beharapta a száját. Clarke észrevette, és mintha csak olvasott volna a gondolataiban, felé fordult.
-Elviszlek. Csak mondd meg hova.-mondta és levezette Lexát a kocsijához.

-Haza megyek. A suliba már felesleges lenne visszamenni.
Clarke bólintott és megvárta amíg Lexa lediktálja a címét.
A házhoz leparkolva segített neki kiszállni és már ment volna el, mikor Lexa visszahúzta.
-Köszönöm a mait. De remélem tudod hogy ez nem jelentett semmit.
Clarke egy másodpercig összehúzott szemöldökkel nézte a lányt, majd hitetlenül felnevetett.
-Te egy mérhetetlenül nagy seggfej vagy.-jelentette ki, majd otthagyva a lányt visszaült a kocsijába és elhajtott.

Lexa még állt ott egy darabig, végiggondolva Clarke szavait, de nem engedve hogy hatással legyenek rá. Eddig se érdekelte mások véleménye, nem akarta hogy pont ő legyen az aki megváltoztatja ezt.
De mégis, mintha valami megfordult volna benne.
-Nem tetszik ez nekem.-mormogta maga elé, majd lassan az ajtó felé indult a mankóval a hóna alatt.