You Deserve The World

3.

-Sajnálom Lexa, nem tudok érted menni.-mondta a telefonba Anya, aki már a harmadik ember volt akit Lexa hívott.
Épp az egyik fakultációjáról jött ki, és a törött lába miatt nem tudott egyedül hazamenni. Hiába próbálta már többször is, reménytelen volt.
-Kérlek, Anya. Azt akarod hogy itt aludjak a parkolóban?-könyörgött mostmár, de a másik lány csak felmordult.
-Lexa, nem megy. A családdal vagyok, tudod milyenek. Sajnálom, hívj mást. Szia.
-De nincs más!-csattant fel kicsit hangosabban a kelleténél, de hiába, a vonal másik fele már üres volt.
-Minden rendben?-jelent meg egy szőke hajzuhatag az iskolai parkoló egyik kocsija mellett.
Lexa idegesen felkapta a fejét, majd szemforgatva közelebb lépett Clarkehoz.
-Úgy nézek ki neked? Törött lábbal, kiszolgáltatottan állok egy kicseszett parkolóban, és ötletem sincs hogy jutok haza mert az állítólagos 'barátaim' mind cserben hagytak! De persze, minden rendben...
Lexa kifújta a levegőt és fél kézzel a hajába túrt. Clarkenak vissza kellett fognia magát hogy ne harapja be a száját, és inkább a lányra koncentráljon.
-Hát, a fuvarban tudok segíteni.-nyitotta ki a kocsi ajtaját, majd beindította a motort.-Jössz vagy nem?-húzta le az ablakot mikor látta hogy Lexa gyanakvó szemekkel méregeti és nem mozdul.
Végül mégis elindult a kocsihoz és beült Clarke mellé.
Csöndben tették meg az utat, de Clarke a szeme sarkából látta ahogy Lexa néha feszülten rápillant. Igyekezte elfojtani a vigyorát, de egy félmosoly elhagyta a száját, amit remélt hogy a másik lány nem vett észre.
-Miért csinálod ezt, Clarke?-kérdezte mikor leparkoltak, még mindig gyanakvóan.
Clarke felsóhajtott és a kocsi plafonjára nézett, majd megrázta a fejét.
-Már megmondtam neked. Én nem vagyok olyan mint te. Sőt, ha őszinte akarok lenni, kevesen olyanok mint te. Én törődöm vele ha valaki ottragad egy parkolóban, vagy ha eltöri a bokáját. Te valószínűleg mindenkit otthagynál, akkor is ha haldokolna.
Mikor Clarke befejezte, egy hosszú szünet állt be. Érezhető volt mindkettőjük kényelmetlensége. Clarke félt hogy túl kemény volt, Lexa viszont tudta hogy a lánynak igaza van. Részben.
-Nem mindenkit. Nem téged.-mondta és amilyen gyorsan csak tudott, kipattant a kocsiból, nem hagyva időt a lánynak hogy feldolgozza és reagáljon arra amit mondott.

Clarke amint felfogta, egy döbbent vigyor ült ki az arcára, majd néhány perc után elhajtott.

Ahogy hazaért, első dolga volt felhívni Ravent.
Miután elmesélte, barátnője nevetésben tört ki.
-Húha Clarke, ez hatalmas fejlődés! Konkrétan bevallotta hogy nem hagyna meghalni az út szélén! Gratulálok!-a telefon másik felében egy kis síp hangja is hallatszódott, egy olyané amit az emberek újévkor használnak.
-Oh fogd be Raven!-forgatta meg Clarke a szemét, de azért nevetett a lány szavain.-Te is tudod hogy ez nála sokat jelent.
A lány felsóhajtott a telefon másik felén, de igazat adott Clarkenak.
-Igen. Tavalyhoz képest, amikor leüvöltötte a fejed...
-Azért azt ne rakjuk múltidőbe...Most is rámkiabálna ha nekimennék.
-Ki tudja...De azért ne próbáld meg.-tanácsolta, majd néhány perc után elbúcsúztak.

Clarke próbált tanulni aznap este, de feleslegesnek tűnt, hisz az agya nagyrésze egy hatalmas zavar volt, többnyire egy bizonyos zöld szempár miatt, amik nem engedték hogy akár csak másfele is nézzen.

-Szia, O.-köszöntötte Clarke másnap a barátnőjét, majd egy gyors ölelésbe húzta.
A lány válla felett meglátta Lexát, aki mióta csak először találkoztak, most először nézett vissza rá.

Lexa egy fának dőlve figyelte ahogy átöleli Octaviát, és szerencséjére elég messze volt tőlük ahhoz hogy Clarke ne vegye észre ahogy végigméri.
Nem értette miért, de a szőke lány elérte hogy gondoljon rá, sőt, néha még azt is megfontolja hogy utána nézzen a folyosón. Persze igazából sose tette meg, de már gondolt rá, és ez épp elég ijjesztő volt számára.
Soha senki nem keltette fel az érdeklődését eddig, de Clarke szavai mintha csak a csontjáig hatoltak volna. A beszélgetésükből minden megmaradt neki. Az utolsó szóig emlékezett rá hogy miket vágott a fejéhez, és most először akarta hogy valaki végre máshogy lássa őt mint amilyennek eddig mindenki.