Wreak Havoc

And if love is real

Az üvegszilánkok megcsikordultak a csizmám talpa alatt, ahogy a törött üvegfalon keresztül vánszorogtam be a helyiségbe, amit egykor a nappalinknak hívtunk. Az arcom jobb oldalára vér tapadt és a maró fájdalom nem akart enyhülni a koponyámon lévő seb környékén.

A pengém kicsúszott a kezemből, miközben nekizuhantam a bárpultnak és élesen kaptam levegőért.

- Itt vagyok, Seren! –nyúlt értem két erős kéz, de azt már nem tudtam behatárolni, hogy kihez is tartozott.

Minden megváltozott.

És minden sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint néhány nappal ezelőtt.

~

- Tudod, szerintem ostobaságot művelsz! –Anthony Stark soha nem ad atyai jótanácsokat és pláne nem várja el, hogy éppen én majd megfogadom őket. Úgy néztem fel rá a korlát mellől, mintha meg akarnám tudakolni, hogy totálisan elment-e az esze, vagy esetleg maradt némi remény. Ezt nagyjából két másodperc alatt realizálta is. –Most mi van?

- Beteg vagy? –nevetve a homloka felé nyúltam, de elhúzódott tőlem.

- Csak vigyázni akarok rád. –hárított és beleivott a whiskyébe. Feltételezem, hogy az volt, de persze lehetett akármi más is abban a kristálypohárban. –Barnes veszélyes, egy élő céltábla.

- Ahogy én is. –emlékeztettem cseppet élesebben a kelleténél.

- Pontosan, drágám. Ketten együtt katasztrofálisak vagytok.

Mondani akartam valamit. Talán magyarázatot adni, vagy egészen egyszerűen csak elküldeni melegebb éghajlatra, végül azonban mégsem tettem meg. Azokban a napokban Tony igazán aggódott értem, mint mikor gyerekek voltunk, én pedig sohasem lehettem elég hálás neki.

- Szeretlek, ugye tudod? –bukott ki belőlem a vallomás.

Lassan emelte fel a fejét az alattunk elterülő udvarról, majd további végtelen pillanatot vett igénybe, hogy végre rám is nézzen. Nekem már csak ő maradt. Az egyetlen, igazi családtag, akinek nem voltak sem elvárásai, sem pedig előítéletei.

Felsóhajtott, mintha csak azt akarná mondani, hogy inkább nálam mentek el otthonról, végül azonban –nagyjából ennél a pontnál kezdtem el aggódni, hogy visszazár a csini cellámba- egy gyors mozdulattal átkarolta a vállamat.

- Én is téged, Ren! Én is, téged...

~

- Valaki hozzon már ide egy rohadt törölközőt!

Tony hangja volt az egyetlen, amit ki tudtam választani a körülöttem zsongó tömegből. A szemeim túl fáradtak voltak ahhoz, a testem pedig túl kevés, hogy felmérjem a terepet. Nem tudhattam, ki van mellettem és kinek esett komolyan bántódása.

- Tessék!

- Mi tartott eddig?

- A többiek sincsenek valami fényesen, Tony!

- Nem érdekel! –üvöltötte és éreztem, hogy valami a homlokomnak nyomódik. Sziszegni akartam, jelezni, hogy borzalmasan fáj, de képtelen voltam rá. –Hol vannak már?

- Egy perc. –a másik hang gazdáját még nem ismertem fel, de határozottan csitítani igyekezett az unokabátyámat. –Rendben lesz, erős lány!