Amit a tükörben nem látni... (BEFEJEZETT)

1. fejezet: Róka az erdőben

A fiú a lélegzetét is visszatartotta, ahogy meghúzódott a fa mögött. Hat, legfeljebb hét éves lehetett... vézna alakját egészen eltakarta a vékony törzs is. Az éjféltáji sötétben a lombokon átszűrődő holdfény sápadt, fehér ragyogásában tompa ezüst színt kapott a gyermek fakószőke haja és világos bőre. Az ujjai alatt érezte a fakéreg érdességét, a halovány tincsek alól előbukkanó hegyes füle pedig rókára emlékeztetően mozgott, ahogy fülelt.

Letért a járt útról, de a puha sárban látta a női lábnyomokat. Nyelt egyet, kiszáradt a torka. Visszaút már nem volt... tudnia kellett. Ahogy meggyőződött, hogy kellő távolságot tart, teljes csendben, ügyelve hogy véletlenül se zizegjen túl hangosan az avar a lépései nyomán, fától fáig osont. Látta a nőt, látta a jól ismert, nappali fényben napsárgának tetsző kimonót, amit olyan gyakran viselt. A gyermeknek még ekkor is nehezére esett elhinni, belegondolni, hogy talán tényleg, de... a kíváncsisága erősebb volt a bizalmánál. És az anyja ölelésének emléke sem tudta feledtetni vele a kételyt, az érzetet, hogy a világa egy gonosz trükkbe fullad.

A falu, ahol laktak, csendes volt, a táj, ami körülölelte békés, akár a víztükörre hulló falevél képe, a lassan tovafutó és elenyésző vízgyűrűkkel. A házuk már a határában volt, mögötte kezdődött az erdő, ami a fiúnak – gyermek lévén – maga volt a végtelenség. Sokáig úgy hitte, átkelni rajta egy örökkévalóság, hogy az ember mehetne, mehetne, és soha nem érne ki belőle. Mégsem félt tőle, már akkor sem. Természetessé vált a karnyújtásnyira elhelyezkedő titokzatos sötétség, amikor pedig már elég kíváncsi volt, az anyja megfogta a kezét, és magával vitte. Akkor a kitaposott úton mentek, nem azon, amin most követte. Tudta, hogy nem felejti majd el azt az első növényt, a viaszos levelű, középmagas cserjét azzal a törtfehér virággal. Súlyos méreg, ha elfogyasztják, és csillagszerű termése rendkívüli módon hasonlít egy másik, ehető termésre... de ha az ember megszagolta, nem az ánizs jellegzetes aromáját érezte, sokkal inkább halvány kámforillatot, sok helyütt ebből készítettek füstölőt. Akkor, négy évesen, az anyja kezét fogva érzékelte, hogy az erdő milyen sötét, és mennyire átláthatatlan kívülről, és milyen gyönyörű belülről. Valahogy így működött ez mindennel... aminek a levele ölt, a termése gyakran gyógyított. Akadt, aminek a gyümölcsét kóstolva az ember rángatózva, habzó szájjal zuhant a földre, de némely bőrbetegség ellen kiváló kenőcsöt lehetett belőle készíteni. Borzalmas, vagy csodálatos, mindkettő volt egyben.

Másvalakit elriasztott volna ez a szürkés átmenet, de a fiút furcsán vonzotta. Az apja gyakran nevetett, amikor az erdőből hazaérve még mindig az anyjára figyelt, némán hallgatva a szavait, tágra nyílt szemekkel. Az étkezések során szeretett mesélni arról, amit tanult, és ilyenkor a férfi a feleségéhez fordult, egyszerűen megjegyezve, hogy „Csupa ilyesmivel tömi a fejét", aminek „ki tudja, látja-e valaha hasznát". Ilyenkor a fiú maga elhallgatott kissé, tekintete figyelmesen követte a szülei arcának rezdüléseit, és csak akkor nyugodott meg igazán, amikor látta az apja szája sarkában feltűnni a jellegzetes, apró félmosolyt.

Egy gyerek is megérzi azt, ha más. Megérzi a tekinteteket, megérzi a csendes összesúgásokat, és látja maga körül a világot. Amikor a tükörbe néz, látja az eltéréseket, és a fiú nem volt ostoba. Ha tükörbe pillantott, vagy akár csak a kút sima vizébe, látta az arcát, látta a füleit, látta, hogy külsőségekben mekkorák a különbségek... de az idilli béke úgy fojtja el a gyanakvást, ahogy a tükörkép is eltűnik, ha bármi felkavarja a vizet. Az érzés tehát, hogy valami nincs rendjén, elbújt, egy kisgyermek tudatának legmélyebb zugaiba, és elkezdett építkezni. Elejtett félmondatok az utcán. „Furcsa egy család az. Különösen az asszony." „Én mondom, valami bűbájt bocsátott a férfire. Úgy jöttek egyik napról a másikra az erdőből, mint a szellemek." „És az a ház... hiába figyelmeztették őket a vadállatokra, a nő egyre erősködött, hogy mégis az erdő mellé költözzenek..."

Először nem szólt semmit, a tudatából talán ki is akarta szorítani azt az egyre erősödő építményt, ami a gyanú név mögé rejtőzött... de a figyelme kiélesedett. Életében először már nem csak az érzelmekre figyelt, nem csak a visszajelzést kereste a szülei vonásaiban... csendesen, ahogy mindig, kutatta a gyanús lépéseket, az érthetetlen döntéseket. Éjszakánként, noha régen jó alvó volt, újra és újra felriadt, és néha látta azt a napsárga kimonót az erdő felé vezető lapos köveken.

A gyermek aznap, amikor elszánta magát, és kikelt a takaró alól, a hűvös, őszi időben megborzongva a szél érintésétől a bőrén, életében először érzett halovány félelmet az erdőben. Nem közeledett semmi ártó szándékkal, mégis újra és újra összerezzent, óvatosan tekintgetett ide-oda, hogy minél nagyobb teret belásson... de főként a hallására hagyatkozott, tudva, hogy ha kinéz a fa mögül, az anyja akár meg is láthatja. Amikor ismét minden elcsendesedett, és ő újra futott, észrevette, hogy a nő megtorpant. Igyekezett a lehető legcsendesebben lehúzódni a bokrok takarásába, felhúzta a lábát, és kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a levelek és ágak szövedékén át nehezen látja az eseményeket.

Sokáig nem tudta még körülírni azután a nap után, hogy mit látott. Egyik pillanatban ott volt a napsárga kimonóba öltözött nő, a vállára hulló hosszú haja éppolyan fakó, mint a fiáé... aztán egyszerűen eltűnt. A kimonó még mindig ott feküdt a fűben, üresen, finom anyaga jellegzetes redőkbe rendeződve... majd a selyem hullámai közül egy fehér róka bújt elő. A lépései annyira könnyedek voltak, hogy egyáltalán nem hagyott nyomokat, szinte alig érintette a talajt, a bundáját nem szennyezte be a sár, ellentétben a fiú ruhájával, ami már kezdett is átnedvesedni a nyirkos avartól.

Hagyta, hogy a róka elmenjen, és csak azután mert felállni. Először még egyenletes ütemben lépkedett, fától fáig, mintha még mindig lopakodna, majd az egyiknél, amelynek a legvastagabbak voltak a gyökerei, és magasan kiállva a földből védelmet nyújtottak sár és víz ellen, nekidőlt a törzsnek, majd lecsúszott a fa tövébe. Nem volt helye kétségnek, reménynek sem. Hiszen erről beszéltek a falusi pletykák, és megmagyarázott mindent az erdőhöz való hűségtől saját arcáig. Furcsa módon, mintha a gyanú tudati erődjének falai leomlottak volna hirtelen, és szabadon bocsátották volna katonáikat, hirtelen annyi minden jelzés értékűvé vált. Egy róka vonásait vélte felfedezni az anyja arcán, a közel ülő szemekben, a magas járomcsontban, a hosszúkás orrban. Mintegy önkéntelenül érintette meg a saját arcát, tapintotta ki a saját járomcsontját, az orrának, szemöldökének vonalát, sáros, nedves kezével össze is maszatolva magát.

Amikor ismét felállt a gyökerekről, és elindult vissza az egyre nehezebben kivehető nyomok miatt főleg a saját emlékezőképességére hagyatkozva, éppolyan kényelmetlenül érezte magát minden lépés közben, mint az anyját követve. Ezúttal nem érzett félelmet, ahogy a titkok felfedték magukat előtte, az erdő megint olyan volt, mint addig. Apróbb-nagyobb veszélyeiben gyönyörű. De az erdő túl őszinte volt, nem kímélte, a teljes igazságot mutatta, és ez akkor, egy kisgyermeknek több volt, mint amit készen állt átgondolni és megérteni. Vacogott, így rálehelt a kezére, hogy némileg enyhítsen a hideg érzetén, de megszaporázta a lépteit, hogy hazaérkezzen, mielőtt a döntésének súlyosabb következményei lesznek. Körülötte a növények levelein megült a hideg, szikrázó üveggyöngyöket képező harmat.