Amit a tükörben nem látni... (BEFEJEZETT)

3. fejezet: A kard, amit nem lehet kihúzni

„Úgy jöttek az erdőből, mint a szellemek"

De a férfi nagyon is emberi módon távozott azon a hajnalon, nem az erdőn, hanem a városba vezető úton át, amin gyakran az árusok jöttek, portékájukat kínálni. A háta görnyedt, pedig alig cipelt egy kevés holmit. A fiú nem ment ki az utcára, nem intett búcsút. A búcsúzás már véget ért, megtörtént, ő pedig nem akarta túl sokáig húzni a még őket összekötő köteleket.

„Érted, mit jelent ez?"

Értem én. Értem. A szégyened része vagyok. Nem tisztulhatsz meg, amíg én, a te megtestesült hibád... a nyomodban járok. Értem én. Értem.

Amikor kilépett az ajtón, és visszanézett, a ház erőddé lett, vastag kőfalain áttörni csak ostrommal lehetett volna. Az erdő fekete karjai nyúltak a gyermek felé, ha kinyújtotta a kezét, összeértek az ujjaik... az érintés azonban szorítássá lett, a sötét ujjak ráfonódtak a csuklójára, úgy rántották maguk közé a fák. A kertből még utána kapott az árnyliliom, és megsimította az arcát, mielőtt az ágak összezárultak körülötte.

„Vigyázz, hová lépsz!" mondta mindig az anyja. Az ösvényre is gyakran behajoltak a tüskés ágak, és egyik pillanatban fel kellett kapnia a lábát, ahogy a bokáját végigszántotta az egyik növény. Azonnal odakapott, és ahogy felemelte az ujját, látta rajta a megdöbbentően vörös vért. A seb pereme körül apró gyöngyökbe gyűlt a folyadék, majd, ahogy alvadni kezdett, csak sűrűn, nehézkesen folyt le a lábán. Elég apró sérülés volt, hogy ne okozzon komoly fájdalmat, így a fiú tovább tudott haladni az ösvényen, addig a kidőlt, ezernyi korhadéklakó rágta fáig, ami már őt is csak azért tartotta meg, mert vékonyabb alkatú volt a kortársainál. Kevés dolgot hozott magával otthonról, de nála volt a kötszer. Ahogy letörölte a vért, az félig alvadtan már csak sötét, barnás foltot hagyott a fehér anyagon. Benyálazott egy darabot, hogy végigtörölje a sebet... akármilyen kicsi vágás volt, tartott attól, hogy elfertőződhet. Végül körbetekerte mindkét bokáját, hogy elkerülje az újabb sérüléseket. Ránehezedett a lábára... sem a kötszer, sem a seb nem gátolta a mozgásban.

Az egyik bokorból madarak repültek fel, a fiú pedig lehúzódott a fatörzs mellé. Hamarosan le kellett térnie az útról, átmenni, átvágni néhány sűrűbb cserjésen, és akkor túljut azon a helyen, ahol napokkal ezelőtt annak a végzetes jelenetnek volt szemtanúja. Akkor volt veszteni valója, ezért érezte úgy minden kósza hangra, mintha azt súgná, forduljon vissza. Most a kósza hangok, ha óvatosságra is intették, mindegy volt. Az apját elengedte. Elengedte, mert a kérdésére azt felelhette, érti. Elengedte, mert látta az arcának változásait, és mert kissé már megbánta, hogy végül megszólalt. Értem én. Értem. A szégyened része vagyok. De nem vagyok... maga a szégyened. Mástól is meg kell tisztulnod most.

Az elveszettség érzete azonban rátelepedett, mint krizantém illata. Valahová tartozni, legyen eszme, hely, vagy ember, mindenki vágyik. Amikor az ember gyermek, ez még erősebb... így amikor az erdő érte nyúlt, és magához rántotta, nem ellenkezett olyan hevességgel. Be a fák közé, el a háztól. „A nő egyre erősködött, hogy mégis az erdő mellé költözzenek..." Ha az apa, az ember volt a ház, ha az ő alakja tartotta meg a faoszlopokat és papírfalakat, az ő lába nyomán borította a gyékényszőnyeg a padlót, és az ő álmai festettek tele mindent békés, színes képekkel, akkor az anyja, a róka lehetett az erdő. A sötétség, amely pusztít, amely öl, megmérgez, ahol nem hajthatod le a fejed sem igazán... de amely gyógyít, és gyönyörű, kegyetlenül osztja a leckéket, de tanít. És miután az apa már nem volt elég erős, hogy megtartsa a házat, a színek megfakultak, és egy gondolatra volt csupán a pillanat, mikor összedőlnek a falak, csak az erdő nyújthatott még menedéket. Az anyja virágillatú ölelésében még ott volt az ígéret, hogy újra láthatja, amely az apja szavaiban már nem maradt.