Amit a tükörben nem látni... (BEFEJEZETT)

Epilógus

Tokió, Japán, 1927 ősze

A fiatal férfit sokan megbámulták a hídon. Felhívta magára a figyelmet a szürke és barna árnyalataiba öltözött városban a színpompás, türkizben, lilában és zöldben tündöklő kimonó, a vörössel kontúrozott indigó szemek, a festékkel örök, gúnyos mosolyra húzott száj. Mindenki utána fordult, ahogy elhaladtak a hídon, voltak, akik egyenesen őrültnek nézték... aztán megakadt a szemük az orvosságos ládán, és elkönyvelték, hogy csak valamiféle hagyományőrző vándorkereskedő, aki az árujának próbál több vevőt szerezni a kirívó megjelenésével.

Az senkiben nem merült fel, hogy a közelmúltban, a metrón történt haláleseteknek bármi köze lehet a férfihez, mint ahogy legtöbben azt sem tudták, hogy a rejtélyes események szorosan összefüggtek az Ichikawa Setsuko nevű fiatal újságírónő kétes öngyilkosságával. Legtöbben úgy vélték, szerencsétlen tragédia volt, hogy valaki a sínre esett... csak azok a szennylapok mertek többet sejteni a háttérben, amik tartalmára épeszű ember semmit nem ad. És talán elmondható, mindenkinek jobb is volt így.

A férfi nekitámaszkodott a híd korlátjának, tekintete követte a látóhatárig a síneket, a száraz szél pedig kissé megborzolta a haját. A hangot alig érzékelte.

- Nem segítettél.

- Nem.

- Nekünk nem feladatunk ítélkezni.

- Tudom – a festett mosoly egy pillanatra valódi, gúnyos mosollyá változott, ahogy a Vajákos felelt a Másiknak. – Én egyszerűen csak ügyetlen vagyok. Nagyon, nagyon, nagyon ügyetlen.

Nem érkezett válasz. A Másiknak nem lehetett hazudni, ő volt talán az egyetlen a világon, akinek tényleg, semmilyen körülmények között nem hazudhatott. Saját, kissé fásult, vicsorra emlékeztető grimaszát látta gondolatban az arcán, amikor kimondta az utolsó mondatot.

Az igazság az volt, hogy nem sajnálta őket. Nem sajnálta a szerkesztőt, mikor a macska rávillantotta a fogait, amikor Setsuko szellemalakjának szeme feneketlen örvénnyé alakult. Egy pillanatig sem érzett szánalmat az iránt a férfi iránt, aki a saját pozícióját féltve a semmibe taszított egy fiatal lányt. Mikor látta, hogy a démon megindul, mikor az üres kocsiban a férfi felé kapott, a kard már készen állt. Egy pillanattal késett csupán el, egyetlen pillanattal később suttogta az egyszerű szót, „Szabadulj!", de furcsa hálát érzett a démon felől. Egyetlen pillanat volt Ichikawa Setsuko bosszúja, és ő megadta azt a pillanatot. Ő maga sem tudta eldönteni, ítélkezésnek érzi-e... de ha az is volt, nem hitte magát bűnösnek miatta.

Elült a szél, és néhány fakó hajszál a szemébe hullott, de nem zavarták annyira, hogy odanyúljon. Sok ideje volt már, hogy rádöbbent, halhatatlan. Még javában tartott a szamurájok kora, kardok ontották a vért, és ő annak keserű szagát követte. Nem találta szépnek azt a kort, de minden másodpercében újra és újra feléledt egy olyan szenvedély, egyfajta energia, ami megragadta. Ez a szenvedély őt is fűtötte, de ő mondhatta, hogy a Másikon keresztül éli meg... ő mindig csak előhúzta a kardot, de a Másik emelte fel, és a Másik forgatta.

Az a kor virág volt, gyönyörű, finom, törékeny... virág, amit vérrel öntöztek, és ettől bontogatta olyan pompával karmazsinvörös szirmait. A bosszú, a gyűlölet a becsületből született, és ez az örök, heves ellentét adott egy különös erőt annak a virágnak. Mikor pedig a napja leáldozóban volt, a hervadás lassan támadta meg, először finoman megbarnítva-megkunkorítva a szirmok szélét, majd elszárítva és porrá őrölve az egész növényt. A háborút ezúttal nem csak vassal, tűzzel is vívták, így az ágyúdördülések hangja vezette, ha a fájdalom és bosszú nyomában akart járni... elég volt a fájdalom, a pusztulás ahhoz, hogy néha úgy érezze, a gyűlölet teljesen kiszikkasztja a lelkét, de az adott szó mindig kötötte, így valahányszor megszorultak az ujjai a kardon újra kész volt mozdulni.

Aztán elvonult a háború. Egyre furcsábban néztek rá az utcán. Megszűnt a kollektív hit a természetfelettiben, így egyre inkább az árnyak közé kellett húzódnia. Nem volt szó többé arról, hogy ha valahol bekopog, és jól forgatja a szavakat, beengedik. Nem talált ki álcákat, de pontosan tudta, hogyan hagyja, hogy az emberek képzelete meginduljon, és maguk találják ki az elméleteket, hogy ki ő, és honnan jött. Ez is egyfajta játék volt, vidám pillanatok szerzője a problémák között, fülelni, hallgatni az ilyen ötleteket, és néha nem tudta megállni, hogy magában ne nevessen kicsit a legabszurdabb gondolatokon.

Az új háború hatalmasabb volt, mint bármelyik korábbi, a történelem ismerete nem segíthetett, mikor kitört, és árnyékként borult az országra. A Vajákos azt hitte, felkészült mindenre, hogy a gyűlölet, az emberi lélek sötétsége már olyan mélységeket öltött előtte, hogy többé nem lepi meg semmi, de az a háború túlnyúlt egy országon, túlnyúlt egy maroknyi lelken. Kénköves pokollá változott az ismert világ, és néha, amikor szembekerült egy mononokével, magában azt suttogta „Hidd el... ahová küldelek, ott jobb lesz." És ezúttal nem volt szag, nem volt hang, amit követni lehetett. Ezúttal minden inger egyszerre érte.

És most, amikor ismét béke volt, a sínek vonalán érkező könnyű szél is mintha háború ígéretét hozta volna. Még alig voltak jelek, de a férfi már úgy érezte, hinnie kell az ilyen apró gondolatoknak is. Az emberek nem változtak, csak az erejük nőtt... és ő gyakran szólt magában a háborúk isteneihez, némán, és kissé kedvtelenül átkozta el őket, hogy ilyen könnyen maguk felé csábítják őket. Valahogy érezte, hogy az a háború megint nagyobb lesz. Tudta, hogy megrenget majd eget, megrenget földet, felperzseli a lábuk alatt a talajt, és ha kinyújtotta a kezét, az ujjai megérintették a vértelen halált.

Tudta, hogy új átkok, új titkok kapnak majd erőre a pusztításban, és mindennél biztosabban tudta, hogy ő ott lesz. A mellkasában akkor is egyenletesen, és rendíthetetlenül ver majd a szív, a csuklóján, a vékony bőr alatt ki tudja majd tapintani a kékes erek lüktetését, ahogy száguld bennük a vér. Érezni fogja a levegő illatát, és élni fog. Talán egy évtizedet is várat még magára az az új csapás, de három évszázad után az nem is tűnik majd sok időnek.

- Érted?

Egy pillanatra nem volt benne biztos, mire is gondol pontosan a Másik, pedig maga az elképzelés is képtelen volt, hogy visszakérdezzen. Egyek voltak, osztoztak gondolatokon, érzéseken, láttak egymás szemével, hallottak egymás fülével... de beletelt néhány másodpercbe, míg végül válaszolt.

- Értem.

VÉGE