Amit a tükörben nem látni... (BEFEJEZETT)

6. fejezet: Vigyázó hang

- Alig ettél valamit – nézett Kaya a szinte érintetlen rizsre a fiú tányérjában. A megszólított az ujjai között forgatta az evőpálcikát, mintákat rajzolva az összeragadt, fehér rizsszemek közé, de láthatóan nem vett a szájába egy falatot sem. Kaya figyelte, ahogy a kezdeti durva mintákról vált, felemeli az evőpálcikát, hogy már ne is érintse igazán az étel felszínét, és egy ujjnyival felette, a levegőbe kezdte lemásolni a porcelánra festett mintákat.

- Nem vagyok éhes – jegyezte meg, mintegy mellékesen, sokkal erősebben koncentrálva a láthatatlan sárkány képére, mint magára az étkezésre.

- Akkor legalább ne játssz vele! – felelte szemrehányóan a nő, mire a fiú meghúzta az utolsó vonást a láthatatlan sárkány farkánál, és letette az evőpálcikát.

- Elnézést.

Kaya sóhajtott, miközben elvette előle a tálkát, majd rövid töprengés után leült mellé. Komolyan vette az illemszabályokat, de kezdte megszokni, hogy a fiút egyfajta késés jellemzi ilyen kérdésekben... elköveti a hibát, majd tiszteletteljesen elnézést kér, követel valamit, majd utólag formálja udvarias kéréssé, mikor figyelmeztetik, vagy mikor rádöbben a problémára. Most is, már-már megmosolyogtatta, ahogy a bocsánatkérést követően figyelt a pálcikák szabályos elhelyezésére, és egyenes háttal várt az asztal mellett.

- Nem ellened szólt – mondta a nő. – Mitsuonak megvannak a maga okai, de ne gondold, hogy...

- Nem értem, ez a probléma miért kapcsolódik... az étkezéshez – biccentett az asztal felé a fiú, mire Kaya fáradtan legyintett.

- Attól tartottam, felzaklatott, hogy nem maradhattál vele végig. Ha hazaér lehetőségetek lesz...

- Szó sincs semmi ilyesmiről – Olyan nyugalommal mondta ezt ki, hogy Kaya már kezdte elhinni. – Megvan a véleményem a helyzetről, de nem akarnék másokat terhelni vele. Ami pedig az étkezést illeti... valóban nem vagyok éhes.

Kaya szinte a fiúval egyidőben állt fel az asztal mellől, és egyszerre is léptek távolabb, a nő kezében a maradék rizzsel, és az elmosandó tálkával, a fiú pedig kissé esetlenül... nem volt feltűnő az ügyetlenség a fordulásban, ahogy az ajtó fakeretéért nyúlt, sem a lépéseiben, de Kaya észrevette azt az egyszerű mozdulatot, amely többnyire a szőnyegen enyhén megcsúszó láb helyzetének javítására irányul. Ez az apró esetlenség, rejtett, ki nem mondott félszegség volt az, ami minden szó és gesztus ellenére meggyőzte, hogy a fiút valahol mégis bántotta, hogy nem lehetett ott végig a megszállott férj ügyénél. A nő szomorkásan elhúzta a száját, ahogy a fiú éppen átlépte a küszöböt, majd megszólalt.

- Az egyik férfi, aki néhány hete járt nálunk, alvási nehézségekkel küzd – közölte. – Nagy szüksége lenne egy erősebb altatóra.

Ügyes megjegyzés volt, megdöbbentően egyszerű, de tökéletes módszer, hogy elterelje a fiú figyelmét. Nem mosolyodott el, de látszott egyfajta jellegzetes rándulás az arcán, ami a nő számára megmutatta, szívesen eltűnne néhány pillanatra, és beleveszne a tevékenységbe. Végül egyszerűen fejet hajtott, és behúzta maga után az ajtót... a festett tigris csíkjai takarták el az alakját, csak egy gyorsan tovatűnő árnyék volt még a papírfalakon.

A nő biztos volt benne, hogy vissza fog jönni, az egyik alapvető összetevőből volt hiánya, tudta, mert már a legutóbbi alkalommal is, mikor altatót kellett készítenie, megjegyezte, hogy nehezíti a helyzetét... de meglepetésére a fiú nem jelent meg az ajtóban, így Kaya lassan felállt, és kilépett a teraszra. Kezdett kissé aggódni Mitsuo miatt... tudta, hogy hosszú időbe is telhet számára egyetlen feladat, és elég sok éve voltak házasok, hogy feltétel nélkül bízzon benne, de talán azért, mert beszélni akart vele, a türelmetlenség érlelte az aggodalmat, míg végül szinte eggyé vált a két érzés, és képtelen volt megállapítani, melyik az erősebb. Halkan sóhajtott, a fiú lakrésze felé pillantott, de nem indult el felé.