Amit a tükörben nem látni... (BEFEJEZETT)

8. fejezet: Megérteni

- Biztos voltam a sikerben. Most viszont szinte sarlatánnak érzem magam – Mitsuo indulásra készen, dühösen ütötte meg az egyik oszlopot, hogy aztán halvány grimasszal, nem szólva semmit a fájdalomról, masszírozni kezdje öreg ujjait.

- Vidd magaddal a fiút! – nézett rá Kaya, miközben megfogva a fájós kezet, lassan próbálta dörzsölni az ízületeket.

- Nem hinném, hogy...

- Vidd magaddal! Sokat meglát, te magad mondtad. Fáradt is vagy. Szükséged lehet rá.

Mitsuo tekintete egy pillanatig a távolba révedt, majd visszavándorolt a felesége arcára, és lassan bólintott. A fiú épp áthaladt a kerten, Kaya rá bízta, hogy ellenőrizze a megszállott férfi állapotát, akit az unokaöccse cipelt fel... eszméletlen volt, továbbra is, de nem mutatott semmilyen további nyugtalanságot, így mind reménykedtek benne, hogy a démon elengedte, és a sötét álom végén önmagaként ébred. Ahogy egy pillanatra megtorpant a víz mellett, a tekintete végigszaladt a nedves kövek felszínén, az idős férfi felsóhajtott, és megszólalt:

- Fiú! Szedd a holmid, szükségem van rád.

A megszólított felnézett, majd teste mellé szorított kézzel meghajolt, és a saját lakrészéhez sietett.

A szobában még mindig uralkodott az épphogy létező rendezetlenség, amelyet azokkal a mozdulatokkal egyidőben szűntetett meg, amikkel magához vette a szükséges tárgyakat. Egy kendővel szerencsétlenül megkötött haj, hogy ne lógjon annyira a szemébe, eközben az utolsó kint maradt mérlegek visszazárása a fiókba. Néhány pecsét, a terítő megigazítása. És a kard.

Ahogy a kezébe vette, a tudata kihagyott egy gondolatot, rövid pillanat volt, de arra pont elég, hogy leszakítsa a hüvelyről a pecsétet. Nem racionális döntés, még nem, de érezte, hogy meg kell tennie. Csak egy érzés, kósza és pillanatnyi, amire máskor nem adott volna, de mégis hitt neki. Amikor a pecsét leszakadt a díszes hüvelyről, a markolat végén a majomszerű fej vigyora mintha hirtelen még szélesebbre húzódott volna. A fiút nem érdekelte. Készen volt.

A sötétben lebotladozni a hegyi ösvényen megviselte Mitsuo csontjait. A fiú újra és újra hagyta, hogy rátámaszkodjon, noha neki magának is figyelnie kellett, hová lép, bármelyik pillanatban kiszaladhatott a talpa alól a talaj. A szolgálólány, akit Ayaka segítségért küldött, nem tett semmit, csak néha egy-egy sürgető megjegyzés hagyta el a száját, vagy egy gyors, rövid sikkantás, ahogy ő maga is megcsúszott. A fiú szeme a sötétben először az ő világos kimonóját követte, aztán, ahogy hozzászokott a szeme, már sokkal jobban érzékelte az irányokat és távolságokat, könnyebben meg tudta állapítani, hol járnak, és hová lépnek. Bizonyos ágakat már ismert, tudta, az út melyik szakaszán kínozzák a vándort, így, mikor már érzékelte, merre járnak, egy száraz gallyal hajlította el az útból az egyik tüskét, hogy ne sértse meg sem őt, sem a mesterét.

A faluban már gyorsabban haladtak, a kihalt utcákon senki nem állította meg őket. Elértek a sarokra, a fiú ujjai tétován megérintették a nagy fa ágait, majd a szolgálólány felé szólt.

- Állj meg! – a lány megtorpant, hátrapillantott, és Mitsuo is kérdőn nézett a fiúra. – Mi történik most... pontosan... Ayakával? Jobb, ha tudjuk, mielőtt odaérünk – a lány habozott pár pillanatig, majd lassan megszólalt.

- Fogoly. A ház nem ereszti – Mitsuo felvonta a szemöldökét.

- Nem ereszti?

- Nem ereszti – ismételte a lány. – Ha kilépne, az ajtó bezárul. Még a szobák között is csak úgy közlekedhet, ahogy a ház akarja. Amikor épp nem tervez kilépni rajta, egyetlen ajtó áll nyitva.