Amit a tükörben nem látni... (BEFEJEZETT)

2. fejezet: Egy kitsune szerelme

- Apám! Hogy ismerted meg anyámat? – bukott ki a kérdés a gyermekből, néhány nappal az erdőben történtek után. Olyan hallgatag volt az első napokban, hogy aggódni kezdtek érte... hiába nem beszélt sokat, a teljes némaság nem jellemezte.

De a falak mintáin megfakultak kissé a képek a fákról és a cseresznyevirágokról, és az egyre felhősebb időben talán nem is az elméje játszott vele, hanem valóban elszürkültek a színes ábrák. Ha a fiú körülnézett, egyszerűen nem tudott ugyanúgy érezni, ugyanúgy szólni, és révén, hogy a szerepét nem volt képes hitelesen játszani, inkább elhallgatott. De először – hosszú ideje először – egyedül az apja állt ott előtte, egyedül vele beszélt, és tudta, hogy talán jó ideig nem lesz ilyen alkalma. El kellett mondania, amit az erdőben látott, és elég gyermek volt még ahhoz is, hogy ne kételkedjen, hinni fognak a szavainak.

- Sosem kérdezősködtél még efelől. – pillantott rá a férfi, sötét tekintete egy pillanatra találkozott a gyermek indigó szemeivel.

- Most éreztem... szükségét. – felelte a fiú, furcsán félbeharapva a mondatot.

- Anyád gyönyörű nő, de talán meglep, ha azt mondom, a véletlen sodort össze. – mosolyodott el az apja. – Az az erdő... minden akkor...

- Nem volt véletlen. – a fiú felpillantott, és szinte pislogás nélkül figyelte az apját. – Anyám... szándékosan volt ott... épp akkor. – meglepetésére a férfi csak halkan felnevetett, pontosan azzal az éles, kissé mesterkélt hanggal, amiből érezni, nem gondolja igazán viccesnek a helyzetet, csak jelezni akarja, nem vesz komolyan.

- Elültették a bogarat a füledben a falusiak pletykái, nem igaz? – játékosan megborzolta a gyermek haját, aki azonban nem felelt semmit, csak továbbra is nézett rá. – Ne foglalkozz az ilyenekkel. Sokuknak a pletyka csak egy kis szín a szürke mindennapokban. Kár volna a szívedre venni.

- Láttam. – felelte a fiú halkan. – Láttam anyámat... az erdőben rókává változni.

- Rémálom volt. – érkezett a válasz.

- Nem álmodtam. Láttam őt. Követtem, amikor éjszaka letért az ösvényről.

Az apja arca elkomorult, és néhány pillanatig csak fürkészték egymás arcát. A gyermek kereste a hitet a felnőtt tekintetében, az érzést, hogy amit mond, azt megértik... a felnőtt pedig figyelte a hazugság árulkodó jeleit a fia gesztusaiban az arcon végigfutó verítékcsepptől a pillanatnyi megremegésig... de a fiú csak nézett, némán és határozottan, egy pillanatig sem kételkedve az igazában. Amit a saját szemével látott, azt nem vehették el tőle, és az apját kissé meg is riasztotta ez a pillantás.

- Nem szabadott volna ezt tenned. – nem kapott választ. – Beszélj, mit láttál?

Ha a papírfalak mintáinak élénk színei pasztellé silányultak a borús őszi időben őrzött titkoktól, akkor, amikor ezek a titkok a gyermek szavain utazva kiszöktek a külvilágba, a képek végleg elsötétültek. A férfi a tenyerébe temette az arcát, mint aki még mindig menekülne az igazság elől, a fiú pedig, aki útmutatást, és megnyugvást várt, mikor végre mert beszélni, furcsa módon még százszor inkább egyedül érezte magát, mint azokban a néma napokban.

Nem láthatta előre a következményeket, akkor még nem, így csak napok alatt tudatosult benne, hogyan hullik szét az idill egyetlen titoktól. Talán ekkor kezdte megtanulni, milyen pusztító hatalma van a titkoknak, és hogyan válhat egyre pusztítóbbá, ha sokáig őrzik őket. Az anyja gyógyítóként gyakran ment azon falubeliekhez, akik megkímélve őt a pletykák rombolásától őszintén kedvelték, és szívesen fogadták segítségét. Ilyenkor volt, hogy csak este ért haza, amikor a nap narancsszín korongja már alábukóban volt, megtámaszkodott a hegyek hátán, majd lassan elhagyta az égboltot. Korábban a gyermek mindig elé sietett ilyenkor, és a nő mosolyogva szólalt meg: „Ha felnősz, magammal viszlek majd téged is."

Most csak ültek a szobában, mikor a fakeretet eltolták, és a nő belépett. A lépései lassú, ütemes koppanásokként jutottak el a fülükig, a férj nem nézett fel, a gyékényszőnyegek szövését pásztázta a tekintete... Most nem a napsárga kimonót viselte, hanem egy másikat, egy sötétkéket, fehér krizantém virágokkal. Kopp, kopp, kopp. Aztán a nő megállt, és ismét teljes lett a csend. Ahogy felismerte, mi és hogyan idézhette elő ezt a jelenetet, gyors fintor futott át a vonásain, és a fiú felfedezni vélte benne azt a mozdulatot, amikor a róka orrát megszúrja valami, és az meglepődve, kissé fájlalva az érzékeny bőrt hátra lép.

- Tudjátok... – mondta a nő egyszerűen, és mintha egy pillanat alatt éveket öregedett volna. A férfi csak ekkor nézett fel, és a fiú megérezte az anyja érintését a vállán. – Menj ki a kertbe!

A fiú felállt, bólintott, és kilépett a teraszra. Nem kellett behúznia maga után az ajtót, az apja megtette. A lábát papucsba bújtatta, de nem távolodott el nagyon a szobától. Hallgatózni próbált, kivenni a beszélgetés részleteit, de az nem fulladt kiabálásba, csendes és higgadt maradt... olyan közel pedig nem tudott osonni feltűnés nélkül, hogy a szavak is formát öltsenek. Várt, vékony ujjai egyenletesen kopogtak a terasz deszkáinak szélén.

Amikor nyílt az ajtó, és ő ismét felnézett, nem szólt senki semmit. Az apja megállt, nekitámaszkodott a terasz egyik oszlopának, az anyja viszont lelépett róla, papucsa érintette a köveket, és magához ölelte a fiát. A gyermek érezte a fehér krizantém átható, édeskés illatát, mintha a virágok nem is csak a kimonó mintái volnának... és furcsa módon úgy vélte ciklámen aromája is az orrába jut, kissé bántja is... de talán ettől volt szavak nélkül is biztos benne, hogy az az ölelés búcsúzást is jelent.

Aztán az anyja karjai elengedték, és még néhány pillanatig látta az alakját... de mintha a nő lépések nélkül haladt volna, sebesen tűnt el a szeme elől, és veszett bele a kerten túl a fák sötétjébe. A fiú ekkor hátra nézett, a tekintete találkozott az apjáéval, amilyet még sose látott. Megkeseredett, üres, fájdalmas volt. A férfi csak nézett vissza rá, nézte azt az átkozott, az anyjáéhoz olyan hasonló indigó szempárt, és fakószőke hajfürtöket, majd halkan megszólalt.

- Érted, mi történt?

- Értem.

Nem tudta. De értette. Értette a krizantém igazságillatát, és a ciklámen búcsúját. Értette, hogy a csendes szavak miért választották el a szüleit. Értette a falak fakuló mintáit. És értette, hogy a falusiak pletykái változó igazságtartalommal bírtak... a szerelemben nem volt bűbáj, nem volt átok sem, de hazugságban született, és hazugságban nevelkedett az érzés. Ő maga is hazugságban született, vele együtt, mert az igazság nem táplálta volna. Értette, hogy a hazugság halálával miért esett szét minden, és valamilyen szinten érezte azt is, hogy a következő, akit magával ránt a pusztulásba, ő kell, hogy legyen.

- Dehogy érted. – rázta a fejét a férfi, a gyermek azonban néma maradt. Az apja halkan folytatta, elfordulva tőle. – Hazatérek apám házába. Vezeklek a szégyenemért.

A gyermek megint nem felelt. A férfi visszafordult felé, mintegy megdöbbenve, hogy sem kérdés, sem válasz nem érkezett.

- Érted, mi jelent ez?

- Értem.

Ezúttal nem mondta, hogy „Dehogy érted." A fiú tényleg értette. Értette, hogy a sötétedő kertben ez a néhány rövid mondat a második búcsú volt, illatok és érintések nélkül. A fakeret behúzódott, ő pedig ült a terasz szélén. Ujjai újra megtalálták azt a sötét ritmust. Kopp, kopp, kopp.

Megjegyzés a fejezethez: A fiú beszéde, a gyakori megállásokkal a mondat közepén nem hiba, szándékos, és a történet további részében is fennmarad majd (aki látta a Mononoke animét, és úgy olvassa ezt a ficet, észrevehette, hogy a Vajákost felnőttként is jellemzik ezek a megállogatások, felesleges szünetek)