Amit a tükörben nem látni... (BEFEJEZETT)

4. fejezet: Ördögűző a hegyen

- Mitsuo-san? A falutól távolabb él. Azt mondják, kell a hegyek csendje a munkájához... bár az is igaz, a madarak is felrepülnek, ha megszállottat visznek elé. – a nő felnevetett, miközben lepillantott a gyermekre. – Mi dolgod lenne vele?

- Tanulni fogok tőle.

- Mitsuo nem tanító. – rázta a fejét a nő férje. – Valóban ért a démonokhoz, de lassan már nem több babonás vénembernél. Sose tanított senkit, egy kölyök csak nyűg lenne számára.

- Engem tanítani fog.

- Gondolj, amit akarsz, fiú. – legyintett a férfi. – De ne érjen csalódás...

A gyermek megszaporázta a lépteit, és kitapintotta a kardját... jobbnak látta elrejteni a kíváncsi szemek elől az utcán. Szép fegyver volt, sokaknak megtetszhetett volna, neki pedig még nem volt elég ereje, hogy szembeszálljon azzal, aki megtámadja. A délben felpezsdülő utcán óvatosan kerülgette a nagyobb embercsoportokat, az ösztöneire hagyatkozva, mikor érdeklődnie kellett az úticéljáról.

A faluban valóban, szinte mindenki ismerte Mitsuot. Mikor egy kisgyermekes anyát kérdezett, hogy melyik úton érheti el a hegyi birtokot a leggyorsabban, a karjába kapaszkodó kislány is beszélt. „Miért keresi az ijesztő öreg bácsit?" Az anya csendre intette, és barátságosan a fiúra mosolygott, végigmutatva a főúton, majd jelezve, hol forduljon el. „Van egy erdei ösvény, az a legnehezebb. Meredeken vezet fel a hegyre. Egy gyermeknek talán nehéz lesz megmászni." A fiú nem felelt, csak udvariasan fejet hajtott, megköszönve az útmutatást.

Attól a meredek erdei ösvénytől kissé tartania kellett, nem azért, mert nehéz volt megmászni, hanem mert ő maga elfáradt, és kissé le is gyengült az út során. Érzékelte, hogy napról napra lassabban haladt, többször kellett megállnia pihenni, pedig tudta, jobban járna, ha gyorsabban elérné Mitsuo házát... de ha a lábára ólomsúllyal nehezedett a fáradtság, kénytelen volt leülni, megszorítani a kötéseket, amelyek kezdetben csak a tüskés növényektől védték, mostanra azonban megtámasztották, és erősen tartották a bokáját, hogy könnyebben léphessen. Bíztatnia kellett magát, hogy hamarosan eléri a célt.

Az ösvényt tisztán tartották, alighanem a falusiak is gyakran jártak fel a férfihez, csupán néhány bokor és faág hajolt be elé, ezek is mintegy lázadtak a természetes rend ellen. A fiú lehúzta a fejét, és csak óvatosan hajtotta félre őket. A lába megcsúszott az egyik kövön, először pedig a puha földbe markolt kapaszkodóként, ami kipergett az ujjai közül... végül épphogy meg tudott ragadni egy gyökeret, és nem bucskázott vissza lefelé. Nem volt már messze, látta a fényt, a kék eget és a fehér felhőket, ahol a fák alagútja véget ért, így, amint úgy érezte, a talpát megint jól meg tudja támasztani, elengedte a gyökeret, és újra lépett egyet.

Az utolsó fa törzsének nekitámaszkodott, és próbálta lassan kifújni a levegőt, miközben letörölte a verítéket a homlokáról. Amint már nem mozgott, hiába sütött a nap, a hűvös hegyi széltől egészen libabőrös lett. Lehunyta a szemét, és csak akkor nézett fel, mikor már a szíve sem vert annyira hevesen, nem érezte a vér dobolását a fülében, és kicsit megnyugodtak az izmai.

A birtokot látta innen... nem volt nagy terület, azt is inkább a szépen rendezett kert alkotta, nem az apró, furcsán elszórt épületek. A kapu nyitva volt, alighanem azért, hogy a segítségkérők könnyen bejuthassanak... a fiú mindenesetre körbenézett, természetes óvatossággal, mielőtt belépett a vörösre festett faoszlopok között. Hallotta a kertben a víz csobogását, és ahogy lépdelt a köveken, egy pillanatra korábbi otthonának rendezett idillje jutott eszébe. Aztán az egyik épület ajtaja elhúzódott, és egy idősebb hölgy lépett ki rajta, sötét hajában, amelybe már őszes szálak vegyültek, fehér virágos hajtű. Azonnal észrevette a kertben ácsorgó fiút, így kissé felhúzva kimonója anyagát, hogy könnyebben tudjon lépni, papucsba bújtatta a lábát, és odalépett hozzá.

- Ki vagy te, fiú?

- Mitsou-sant keresem. – nézett fel a gyermek. – Anyám küldött hozzá.

- Miért keresed?

- Tanulnom kell tőle. – nem „Tanulni akarok." Tanulnom kell. Ez a furcsa megfogalmazás nem kerülte el a nő figyelmét. – Beszélnem kell vele. – Kell, kell, kell.

- Itt nem tanítványokat fogadunk.

A fiú ekkor nyúlt a kardért, és emelte fel. A nő tökéletesen láthatta a drágaköves berakást, a mintákat, és a torz fejet a markolat végén.

- Anyám azt mondta... ha látja ezt, nem utasít el.

A nő arca megfagyott, megdermedt a szelíd, de mégis taszító mosolyban, ami lassan leolvadt a vonásairól. Nézte a fegyvert, majd a gyermeket, majd ismét a kardra pillantott.

- Kövess. – intett a fiúnak, aki némán haladt a nyomában. – Vesd le a cipőd! – parancsolt rá, ahogy a házba léptek. A fiú ismét habozás nélkül engedelmeskedett. A nő kitárta az egyik ajtót, ahol a szoba másik végében egy férfi ült, térdelő helyzetben egy bíborszínű ülőpárnán. – Mitsuo! – szólalt meg, mire a férfi megfordult, és felé pillantott.

- Mi baj, Kaya? Érkezett valaki? – a kérdésre nem kellett választ kapnia, csupán néhány pillanat telt el, mikor észrevette a gyermeket.

A fiú kissé félrebillentette a fejét, ahogy megfigyelte a férfi kócos, ősz tincseit, a ráncokat a szemöldökei vonalánál, és az orra tövénél, a szarkalábakat a szeme alatt. A bőre napbarnított volt, kissé barnább is a normálisnál, és az időskor jellegzetes anyajegyei és májfoltjai tarkították. A csontszínű kimonó, ami görnyedt alakját borította, így még élesebb kontrasztot adott a megjelenéséhez.

- Miért jöttél?

- Tanulni.

- Azt itt nem lehet. – a nőre nézett. – Kaya, miért hoztad be? Ez megint csak egy kölyök, aki...

A fiú ekkor felemelte a kardot, a férfi pedig azonnal elnémult, pislogás nélkül bámulva a fegyvert.

- Ez az ő kardja volt... az Inari rókáé, a nőé aki...

- Anyámé. – felelte a gyermek határozottan. – Ő küldött ide.

- Lehetetlen... - kezdte volna ismét Mitsuo, de megtorpant, és szemügyre vette a fiút. Közelebb intette magához, végignézett a sártól gyászoló körmökön, az indigó szemeken, fakó hajtincseken és hegyes füleken. – Igazat beszélsz. – erre már nem várt választ, egyszerű kijelentés volt. – Mi történt anyáddal? Beszélj!

A fiú röviden mesélte csak el a történetet. Nem bocsátkozott személyes részletekbe, megőrizte magának a sötét, dühös és keserű pillantásokat, az illatokat, az érzéseket és gondolatokat. Csak azt beszélte el, amit bárki láthatott, de ez is elég volt, hogy Mitsuo és felesége teljes némaságba burkolózva, gondterhelten hallgassák. Valahogy azonban mégsem az a fajta gondterheltség volt ez, ami otthon követte a vallomását az erdőben történtekről... nem fakultak ki a színek, nem ereszkedett mindenre sötétség... a falak mintái, a sárkányok és tigrisek képei lassan életre keltek, és táncukban volt a baljóslat.

- A kardot lepecsételjük – jegyezte meg végül a férfi. – Amíg nem tudod használni, biztosabb így. – felállt az ülőpárnáról. – Ingyenélőt pedig nem taníthatok, részt kell vállalnod a feladatokból, ha rád szánom az időmet.

A nő, Kaya lépett oda a fiúhoz, majd röviden megszólalt.

- Nem hiszem, hogy sok feladathoz lenne elég ereje. Még korához képest is vézna.

- Értek a gyógyfüvekhez. – mondta a fiú. – Anyám... tanított engem.

Mitsuo rápillantott, majd a feleségére, az arca még komor és szigorú volt egy pillanatig, a gyermek azonban nem tekintett félre, így végül halvány, pillanatnyi mosoly suhant át az arcán.

- Helyes. Ennek a tudásnak hasznát láthatjuk. – a nőre nézett. – Adj neki enni, és tiszta ruhát. Nem lehetett könnyű útja.

- Gyere, fiú! – karolta át a vállát Kaya, lassan kivezetve a szobából. A gyermek hátrapillantva még látta, ahogy a férfi végigsimít a papírfal egyik táncoló tigrisén, és töprengő tekintettel követi lépéseinek mintázatát.