Amit a tükörben nem látni... (BEFEJEZETT)

5. fejezet: Sisakvirág

- Nem tudjuk, mi történik. Nem halott, de nem is él. Csak fekszik...

- Miért nevelne bárki... ennyi sisakvirágot a kertjében?

Ayaka, annak a férfinek a felesége, aki napok óta nem nyitotta ki a szemét, egy pillanat alatt elemelte a tekintetét Mitsuoról, és a fiúra pillantott, aki az egyik kékes szirmú virág mellett térdelt, a keze furcsán kicsavarodva, ahogy megtámasztotta a fejét töprengés közben, az egyik ujjával az állán kopogott.

- Ki ez a fiú? – kérdezte a nő, homloka bizalmatlan ráncokba gyűrődött.

- A tanítványom – közölte Mitsuo egyszerűen. – A segítségemre van itt. A fiatal szemek olyasmit is meglátnak, amit az én öreg szemeim már nem.

- De ez még szinte gyerek.

- Évek óta nálam van. Amit rám nyugodt szívvel bízna, azt előle sem kell titkolnia.

A fiút egyáltalán nem érdekelte a beszélgetés. A szemét kissé összehúzta, ahogy a virágokat nézte. Nem egy, vagy kettő volt, hanem rengeteg szál. Egyértelműen ültették őket.

- Ezeket még megérinteni is halálos lehet... úgy öl, hogy az embernek... felfogni sincs mindig ideje.

- Azokat nem mi ültettük – felelte ingerülten Ayaka. – Csupán nemrég vettük át a házat. Kiirtani nem merem, nem értek igazán a kertészethez, de magam is kellemetlennek érzem annak a növénynek a jelenlétét.

- Meséljen még, mi történt a férjével! – terelte vissza a szót Mitsuo.

A fiú lassan felállt a sisakvirágok mellől, de továbbra is, ha elfordult, úgy érezte, mintha a növények utána tekintenének, és követnék a lépéseit, leveleikkel intenének felé. Hallgatta a nő szavait, ahogy lefestette a férje élet és halál között lebegő aggasztó álmának előzményeit, a groteszk rángásokat, a hideg és meleg érzet száguldását az ereiben, amit a férfi még épphogy le tudott írni, mielőtt végleg cserbenhagyta az eszmélete.

- Biztosan nem csak a növényt érintette meg? – kérdezte kissé gúnyosan a fiú. – A sisakvirág mérgezésének pontosan ezek a tünetei.

- Ne nézz bolondnak! – sziszegte a nő. – Valamiféle démon volt mögötte. Egészen biztos.

A fiú ciccegő hangot hallatott... nem abban kételkedett, hogy démonról van szó, egyszerűen feltűnt neki, hogy a nő mennyire védi ezt a lehetőséget. Aggasztóan biztos volt abban, mi okozza a férje állapotát. A reakciójára Ayaka még sértődöttebben fordult el, ingerülten felhúzva az orrát. Mitsuo felsóhajtott, és lemondóan legyintett, mintegy beletörődve, hogy elkerülhetetlen az összetűzés a ház asszonya és a tanítványa között, majd ismét a fiúhoz fordult.

- Gyere!

Ahogy a férfi fellépett a teraszra, kissé megbotlott, a fiú épp időben kapta el a karját, és meg tudta támogatni. Még mindig vézna volt korához képest, de ahogy idősödött, erősebb is lett. Mitsuo gyakran mondta „Egy démonnal szemben sosem az a döntő, hogy a karod mennyit bír.", mégis fontosnak tartotta, hogy képes legyen emberekkel szemben is megvédeni magát, és ne lássa könnyű prédának minden rabló. Néhány egyszerű ütést és rúgást tanult meg, nem elsősorban az öreg ördögűzőtől, akit már elgyengített a kor, hanem a fiatalabb harcosoktól, akik segítségért látogatták a hegyi birtokot. Mindig akadt egy szamuráj, egy élete derekán járó mester, akinek kicsit nyitottabb volt az elméje annál, hogy elutasítson egy érdeklődő kamaszt, és néhány rövid óráig, ha komolyabb ügy miatt érkezett, és akár a birtokon töltött néhány éjszakát, egy-két napig is foglalkozott vele. A fiú nem volt beszédes, de figyelt, és gyors volt a felfogása, így általában hálás hallgatóságnak bizonyult, a fizikai ereje ugyan nem volt nagy, de átlátta a technikákat, és gyakorolt. Nem szorgalomból, a mestere gyakran meg is jegyezte, mennyire látványosan nem a lelkesedés, az eltökéltség munkál benne... puszta kötelességtudatból végzett minden gyakorlatot, ezáltal egyesült mozdulataiban a végletes kitartás a laza nemtörődömséggel.