Versek

Utazás

Elvágtat mellettem a táj, minden gyorsabb,
Olyan, akár egy vízszintes zuhanás, minden csíkká válik.
Megnémul a rét, a domb, ásítva nyúlik el, azzal eltűnik.
~
Nézem, nézem, nem is vagyok egész,
Csak egy szem, meg valami könnyű semmiség.
A testem könnyű, a lelkem nehéz, súlyom nincs, de a terhem nehéz.
~
Könnyek, érzelmek már nem léteznek,
Elmaradtak a tovatűnt hegyekkel, nem zavarnak többé.
Én vagyok, sebem nem vérzik, jobb így, nem fáj a lét.
~
Tűkön ülnek körülöttem az emberek, mindenki engem néz,
Ők még éreznek, nekik kell a monoton, halk beszéd.
Az én szavaim üresek, mint magam, nem megy az élet még.
~
Nem gondolok semmire, ülök a semmi-dobozomban,
Olyan vagyok, mint a férfiak, mint egy ember az űrben: a súlytalanság állapotában.
Vagyok és mégsem, csak látnak, pedig máshol vagyok.
~
Fent vagyok, valami sötét, nagyon magas felhőn,
Alulról fénylenek a városok és az erdők.
Egyedül vagyok, s nem vagy velem, nem érzek semmit, csak az éltető levegőt.
~
Nem is kell semmi, vágyaim megkoptak,
A motor zaja elringat.
Ülök az autóban, még mindig utazunk, hirtelen, hangos csikorgás, sötét nyugalom.