Versek

Távolra, örökre

Az ablakon forró fényvíz esik be,
Megakadályozva, hogy lássam a fákat,
A dombokat,
A templomtornyot,
A tájat.
Túl forró, ráhúzom a függönyt.

Valamit mégis láttam a vakító fényben,
Téged, ahogy állsz sötéten,
Az arcod,
A szád,
A szemeid.
Megint úgy néztél, ahogy csak te tudsz nézni.

Feldereng előttem minden újra,
Mikor még a jelent a múlt nem zavarta,
Szavaid,
Hangod,
Érintésed.
Mind tovatűnt, elveszett.

Vagy tán mégsem, tán ha jó erősen,
Sokszor egymás után, tiszta akarattal rád gondolok,
Felrémlik majd
Szemed előtt
Akkori arcom.
Tán visszatér még az az idő.

Nézlek téged, semmibe tűnő, halvány képed,
Néha belémvág a tekinteted,
Itt,
Ott,
Amott,
Bárhol légy, most én rád, s te rám nézel.

Hogy az érzelmek lassú tűzként felégetnek,
Úgy adom át magam a szerelemnek, neked,
Égető,
Őrült,
Vad
Lánggal égő vágynak, testnek, szívnek.

Ujjadon még ott a száraz könny nyoma,
Szemedben még pislog az a szikra,
Enyém,
Tied,
Miénk,
Vedd el, ami enyém, jó nekem a tiéd.

Múltunk van, s lesz jövőnk,
Lesz még közös emlékünk,
Öröm,
Bánat,
Szerelem,
Csak az veszít, ki nem remélt.

Látlak téged, messze vagy,
Messzebb nem is lehetnél,
Te
Nem
Láthatsz,
Mert nem vagyok többé más, csak emlék.