Húsz szál rózsa: Neked ||JiHope||

• ötödik rózsa •

Lényed csodálatos kisugárzása

Sosem felejtem el azt az kegyetlen időszakot, mikor Anya huzamosabb időre került a kórház sivár falai közé. Mindig is szívproblémái voltak, de azelőtt még sosem történt olyan, hogy szívrohammal szállították volna a sürgősségire.

Emlékszem, hogy mennyire össze voltam zuhanva azon az éjjelen.

Anyát elvitte a mentő, de engem nem engedtek be a kocsiba, mert még fiatalkorú voltam.

Azt mondták, hogy majd telefonon értesítenek, addig maradjak itthon -, úgy lesz a legjobb.

Dühösen üvöltöztem a mentősökkel, de csak megrázták fejüket, s elviharzottak az életveszélyben lévő Édesanyámmal a kórház irányába.

Emlékszem, zokogva hívtalak fel, s te próbáltál nyugtatgatni, hogy nem lesz majd semmi gond, minden rendben lesz.

Az utca közepén álltam, egy szál alsóban, s sírva bőgtem neked a telefonba, mikor egy kezet éreztem meg derekamhoz simulni.

Rémülten fordultam meg, mire a te szomorú mosolyoddal találtam szembe magam.

Könnyezve borultam karjaid közé, miközben te aprócska kezeiddel fedetlen hátamat simogattad, s mindenféle édes kis semmiségeket suttogtál füleimbe.

Akkor nem érdekelt, hoy sírni látsz, sem az, hogy kiszolgáltatott vagyok.

Egyszerűen, bíztam benned, s tudtam, jó kezekben vagyok, nem kell aggódnom.

Lenyűgöző, természet feletti aurád teljesen magába szippantott, s az előbbi kétségbe esést a megnyugvás váltotta fel.

- Minden rendben lesz. Anyukád erős nő, nem kell félned. - ujjaiddal lágyan cirógattad végig tincseimet, bőröm felszínét pedig végigjárta a libabőr.

Kellemes illatod, lágy csengésű hangod, közelséged - teljesen megbódított, s hirtelenjében akkora késztetést éreztem ajkaid meghódítására, mint az előtt még sosem.

De végül nem tettem meg.

- Azt mondták, hogy értesítenek és csak reggel mehetek be a kórházba. Nem akarsz esetleg, nálam aludni? - zavartan vakargattam meg tarkómat, úgy nézve le aggódó csillogással megfűszerezett pilláidba. Arcodra halvány pír szökött fel, s zavarodban a pólód alját kezdted el gyűrögetni.

Milyen édes. - gondoltam magamban, de természetesen, nem mondtam ki hangosan.

Ha gondolatolvasó lettél volna akkoriban - vagy én szókimondóbb, most nem lennénk ebben a helyzetben , igaz?

- Re-rendben. - dadogásod csak még aranyosabb mivoltot kölcsönzött neked, s én levakarhatatlan mosollyal az arcomon, kezdtelek el a bejárat felé húzni téged.

- Jimin, mi lesz, ha az orvosoknak nem sikerül anyát megmenteniük? - már az ágyamon feküdtünk, mikor feltettem lelkemet mardosó kérdésemet.

Fejed mellkasomon pihent, az én ujjaim pedig tincseid között. Olyan idilli helyzet lehetett volna, ha a gondolataimat nem mardossák olyan szomorú eszmék.

- Erre ne is gondolj! Hallod, Hoseok, ez meg se forduljon a fejedben! - szúrósan könyököltél fel mellkasomon, morcosan meredve pilláimba, de amint megpillantottad kétségbe esett tekintetem, megenyhülve simítottál végig arcomon.

Előtte még sosem voltál velem ilyen közvetlen, így elég intenzív hatással voltak rám érintéseid.

Mint a méhecske életében az az első bizonyos virág, melyre leszállva, megszerzi annak negédes nektárját.

- Aludjunk inkább, hamar itt lesz a reggel, és még el kell mennünk anyudnak virágot venni. Biztos örülne majd egy szép kis margaréta csokornak a kórház unalmas falai között! Meg vihetnénk neki néhány magazint is. - mosolyodtál el édesen, arcodat újra mellkasomba fúrva.

Elképedve néztem rád - de az arcomon pihenő vidám ajakgörbület, levakarhatatlannak bizonyult.

- Csodálatos vagy. - suttogtam halkan, végig simítva hajadon - aprócska csókot lehelve tincseid közé -, de te ezt már nem hallhattad, hiszen az álom pillanatok alatt nyomott el téged, édes szuszogásra késztetve lényed.

Csodálatos ember vagy.

Puszta lényed, puszta mivoltod elvarázsol, s a fellegekbe repít.

Miért nem voltam képes, ezt valaha is a szemedbe mondani?

Az ötödik dolog, amely teljességgel elvarázsolt benned; gyönyörű lényed lenyűgöző kisugárzása volt, mely fényt hozott a minden napjaimba.

**********

Csak remélni tudom, hogy elnyeri a tetszéseteket!❤️