Húsz szál rózsa: Neked ||JiHope||

• huszadik rózsa •

Az utolsó rózsacsokor

Tényleg eljöttem, s te tényleg ott voltál. Ott álltál előttem teljes életnagyságban, teljes mivoltoddal együtt, kifakult szőkés tincseiddel, ragyogó, éj fekete íriszeiddel s pirospozsgás arcoddal együtt.

Nem hittem el, hogy valóban újra láthatlak, azt hittem, a szemeim és csalfa elmém játszik velem gúnyos játékot.

Könnyesedő íriszekkel nyúltam feléd, hogy tenyereim közé vegyem arcodat, gondosan megtapogatva azt, nem is gondolva a földre hullott rózsákra.

...Mert a rózsák is hozhatnak magukkal rossz óment...

Lágyan cirógattam kisimult vonásaidat, mit te csak hallgatagon tűrtél, széles mosollyal az arcodon, s valóban elhittem - talán, Isten még is úgy akarja, hogy mi egymás mellett kössünk ki.

- Jimin. - hangom elcsuklott, könnyeim utat engedtek maguknak, eláztatva alsó pilláimat s egész arcomat is, de nem foglalkoztam velük.

Karjaimat óvóan, szeretetteljesen vontam karcsú, formás derekad köré, hogy aztán szorosan ölelhesselek magamhoz, édeskés - kissé még fertőtlenítős - illatodat magamba szívva, úgy temetve arcomat fényes tincseid közé.

A te vállaid is rázkódni kezdtek.

Szorosan kapaszkodtál nyakamba, fejedet mellkasomnak fúrva, egyre hangosabban hüppögve, szipogva.

Törődően cirógattam hajadat, s bár könnyeim még mindig csordogáltak, a mosoly levakarhatatlannak bizonyult az arcomról. Óvatosan toltalak el magamtól - karjaimmal továbbra is derekadat tartva -, úgy nézve boldogságtól csillogó szemeidbe.

Teljesen elvesztem bennük.

Olyan meseszép voltál, Jimin. Olyan élettel teli, boldog és angyali voltál, hogy le kellett hunyjam szemeimet, mikor ismét megszólítottalak - máskülönben, képtelen lettem volna egyetlen értelmes mondatot is megformálni ajkaim között.

- Gyönyörű vagy, Jimin! - homlokunkat összedöntöttem, úgy vigyorogtam tovább, ujjaimmal arcodat simogatva.

Elpirultál.

Orcádra a pír, a másodpercek törtrésze alatt szökött fel, s nem is akaródzott el menni onnan, akkor is bőrödön pihent, mikor közelebb araszoltam hozzád, orrunkat összedörgölve - egy halk nevetést váltva ki ezzel belőled.

- Azt hittem, nem látlak többet. - dús, vonzó ajkaidra egy fájdalmas mosoly szökött fel, melyet apróbb puszikkal próbáltam eltüntetni - sikertelenül.

- Azt hittem, hogy elfelejtettél. - könnyeid ismét potyogni kezdtek, de homlokodat továbbra is enyémnek döntve pihentetted, úgy karolva át aprócska kezeiddel nyakamat.

- Azt hittem, hogy meghaltál. - elhallgattattalak. Nem bírtam tovább hallgatni fájdalommal átitatott szavaidat, így, egy könnyed mozdulattal nyomtam ajkaidhoz sajátjaimat, hogy egy kedveskedő, szerelmetes, üdvözlő csókban részesítselek.

...Hogy egy búcsúcsókban részesítselek...

Párnácskáimat finoman mozgattam tieidön, miközben még közelebb vontalak magamhoz, olyannyira közel, amennyire csak lehetett.

Ujjaidat tarkóm bőrébe mélyesztetted, egy nagyobb szusszantást váltva ki ezzel belőlem, majd mikor végig nyaltam alsó ajkadon, készségesen eresztetted le álladat, ezzel egy heves, szenvedélyes tánc felkérésre adva nekem engedélyt.

Nem zavart, hogy egy kórház bejáratánál állunk. Nem zavart, hogy a kint álló, dohányzó orvosok minket vizslatnak, nem érdekelt a lábunk alatt heverő, megtépázott rózsacsokor sem, csak téged láttalak magam előtt, a félig lehunyt szemhéjaiddal, a hosszúkás, ónix színű szempilláiddal, s a kipirult, gyönyörű arcoddal együtt.

Csókunkat egy szoros ölelés követte, majd még egy és még egy aprócska csók.

Nem is tudom pontosan, hogy mennyit állhattunk a bejárat előtt, mikor végül úgy döntöttünk, ideje lenne indulni - s kézen fogva haza felé venni az irányt.

Valóban úgy éreztem; szárnyalok. Hogy ez az az érzés, melyet eddig hiányoltam, hogy Te vagy az, akit eddig hiányoltam. Te, a kellemes, magasan csilingelő hangod, az egész lényed, s minden, mi hozzád köthető.

Boldog voltam és önfeledt. - azt hittem, hogy az vagyok. Hiszen, ismét veled voltam, ismét a te kezedet foghattam, a te ajkaidat csókolhattam, a te szívedet tudhattam magaménak.

...De mi maradt neked?...

A kezdeti, bánatos hangulat feloldódott közöttünk, olyan vidáman és felszabadultan beszélgettünk egymással - kézen fogva -, mintha csak tegnap váltunk volna el, mintha nem bántottalak volna meg, mintha nem csaltalak volna meg, mintha, nem lettél volna beteg sosem.

Talán, az égiek is úgy vélték, ki jár ez nekünk, mert, ki is járt nekünk. - kijárt ez Neked. Kellettek azok a csodás, együtt töltött pillanatok, kellettek azok a szerelmesen együtt töltött percek, mert nem tudhattuk, hogy lesz-e valaha még ilyenben részünk.

...A megérzések sosem csalnak, igaz? Maximum, egy kicsit késleltetve érkeznek meg...

Éppen egy viccet meséltél nekem - melyet egyszer az egyik ápoló sütött el neked, letargikus hangulatodban -, mikor is, a feledésbe merült telefonom rezgésnek indult nadrágzsebem mélyében, kiszakítva ezzel bámulásomból - a gyönyörű arcod megbámulásából.

Érdeklődve húztam fel a képernyőt, az aprócska üzenet tartalmára nyomva ujjamat, de nem számítottam arra, hogy ezzel egy olyan végzetes és visszafordíthatatlan hibát követek majd el, ami egyenesen a mélybe taszít.

Ami egyenesen a mélybe taszít Téged.

*****

Homlokomon verejtékcseppek kezdtek el gyöngyöződni, pupilláim kitágultak, szívem heves dobogásba kezdett, s hirtelenjében - egy már rég elfeledettnek hitt -, különös érzés kerített hatalmába.

Alsó ajkamba harapva olvastam el újból és újból a rövidke üzenetet, s a csicsergő hangod is már oly' távolinak és elmosódottnak tűnt. Nem hallottam mást, csak a fülemben dübörgő vérem csordogálását s a gondolataim kétségbe esett vészkiáltásait.

Jungkook: Holnap este, a szokásos helyen. Várlak! xx

Mert talán, a tökéletlen tökéletességed nem érdemelte meg kegyetlen, emberi mivoltomat.

A huszadik rózsa,

Az elmúlás, a búcsú fájdalmas, keserű rózsája.

- VÉGE -

**********
Utószó coming soon
Ott mindent elmagyarázok, ígérem! :'D
Ha lehet, ne verjetek meg nagyon, okés? :')