Húsz szál rózsa: Neked ||JiHope||

• tizennyolcadik rózsa •

12.11., hétfő

A halál csókjától is Te mentettél meg

A sötétség kegyetlenül szippantott magába, s hiába próbáltam forgolódni, megmozdítani végtagjaimat - ez teljességgel lehetetlenségnek bizonyult.

A fülem zúgott, szinte már hallottam, hogy a vér csörgedezik ereimben - s a kilátástalanság kezdett teljességgel eluralkodni felettem.

Kiabálni, ordítani akartam, de torkom annyira ki volt száradva, hogy hiába próbáltam megszólalni, hang nem jött ki ajkaimon.

Hirtelen, minden cselekedetemet megbántam, azt, hogy feladtam, hogy a halált választottam az élet helyett, hogy hagytam; a remény ilyen könnyen elpártoljon mellőlem.

Rettegtem a tudattól, hogy talán az örök kárhozatra és sötétségre vagyok ítélve. Hiába próbáltam magam elé idézni hangod, magam elé képzelni arcod - a korom feketeségnél továbbra sem láttam többet -, ez pedig kezdett a teljes őrület határára sodorni.

Valamiért úgy gondoltam, hogy ha egyszer meghalok - az nem ilyen lesz -, nem lesz majd sötétség, sem pedig akkora fájdalom a mellkasom környékén - most még is ez történt, s én magamban azt kívántam;

Csak még egyszer, csak még egyszer legalább had hallhatnám a hangodat!

*********

Olyan erősen koncentráltam - vágyamat sokszor elkántálva magamban -, hogy fel sem tűnt, a sötétség körülöttem kezd szétoszlani, s bár csak nagyon halványan; elmosódott formák kezdtek el körvonalazódni előttem - s én meglepve konstatáltam, hogy a pokol sokkal világosabb, mint én azt elképzeltem.

Halványakat pislogtam, miközben hangok kezdtek el zúgolódni a fülemben. Nők és férfiak egyaránt - hallottam mindegyikük hangját, ám nem voltam képes beazonosítani őket. Annyit tudtam csak, hogy hihetetlenül hangosak voltak, a fejem is teljesen megfájdult tőlük -, de megszólalni, továbbra sem voltam képes.

Hirtelen mindenki elhallgatott. Már nem hallatszódtak az idegesítő beszédfoszlányok, helyettük egy lágy, kellemes hang szólalt meg - mitől a libabőr végig száguldott bőröm minden szegletén.

"- Ho-Hopie, te vagy az, ugye? "

A rég hallott becenév hallatán döbbenten nyögtem fel, a levegőt is sokkal szaporábban kezdtem el venni.

Meg akartam szólalni, de még túl erőtlen voltam - s továbbra is csak foltokban láttam.

"Már napok óta próbállak elérni, de mindig csak a hangrögzítőd kapcsol be, így most arra beszélek neked. Tu-tudod ez az egész fura, mert reméltem, hogy felveszed majd. Igazából, csak azért szerettem volna telefonálni, mert, szóval, huh. "

Halvány mosoly kúszott fel ajkaimra. Bár, kellett egy kis idő, mire tudatosult bennem, hogy a Te hangod hallom - amint ez felfogtam, a könnyeim úgy kezdtek el folydogálni íriszeimből, mint árvíz idején a folyó medréből.

"A helyzet az, hogy jövőhéten kiengednek, és é-én arra, szóval arra gondoltam, hogy eljöhetnél elém. Persze, csak h-ha neked nem probléma."

Alig bírtam felfogni szavaidat. Fejemet nehézkesen kezdtem el tekergetni, de nem láttalak. A homályos pacák is egyre inkább idegessé tettek.

Szinte biztos voltam benne, hogy Isten egy ilyen látképpel hiteget, hogy aztán visszarántva a valóságba, újra tudatosítsa bennem;

Te már nem vagy velem.

"Aish, nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz! Szóval, nagyon hiányzol, és nem bírom tovább. Látni szeretnélek, kérlek!"

- É-én is! - nehezen nyögtem ki a szavakat, a torkom is borzasztóan fájt, az ajkaim is cserepesek voltak - de mindez, egyáltalán nem foglalkoztatott.

Látni akartalak. Hallottam a hangod, de nem láttalak, nem érinthettelek, ettől pedig megrémültem.

"Jövőhét kedden, délután kettőkor az intézet előtt fogok rád várni.

Hobie, ha meghallgatod ezt, kérlek! Nagyon kérlek, gyere el! Aggódom érted. "

Hangosan zokogtam fel, erőtlen kezeimet arcom elé kapva. Ha Isten színjátéka is volt mindez, hirtelenjében annyi pozitív emóció ért el, hogy nem bírtam visszatartani őket.

A hangod, a szavaid, annak a reménye, hogy láthatlak még, hogy te is látni akarsz engem -,

- egyszerűen, képtelen voltam abba hagyni a sírást.

"Ne-nekem, nagyon hiányzol!"

Hallottam, hogy hangod elszorult, hallottam, hogy könnyeiddel vívódsz, s hirtelenjében, minden fájdalom kipárolgott testemből, így erőt véve magamon, felültem az ágyban, s már álltam is volna fel - hogy rohanjak feléd, akármilyen nap is van, akárhol is vagy, de egy erős mellkasba ütköztem.

- Hoseok! Hé, Hoseok, semmi baj! - nevelőapád kedves mosollyal az arcán simított vállamra, miközben gyengéden visszatolt a fekvőalkalmatosságra.

Muszáj volt pislognom néhányat, hogy felfogjam, hol is vagyok.

Fehér kórterem volt, két hatalmas ablakkal. Körülöttem orvosok hemzsegtek, mellettem nevelőapád s édesanyáink foglaltak helyet. Nevelőd a telefonomat szorongatta kezében - s szépen lassan, de kezdett összeállni a kép elmémben.

Ez mégsem a pokol. Én mégsem haltam meg.

Élnem kell, érted, miattad, a szerelmünkért.

Kedd, két óra.

Várni foglak Jimin, várni foglak!

Tizennyolc szál rózsa tövise szállt ki szívemből,

Mikor meghallottam hangodat, Szeretőm.

**********
Khm...izé, tudom, hogy késtem (megint), és elég gagyi is lett, de kérlek, ne haragudjatok nagyon!❤️
Ebben a történetben, ez lett az eddigi leghosszabb rész - bár ez sem valami very long -, de azért remélem, valamelyest; elnyerte a tetszéseteket!❤️