Húsz szál rózsa: Neked ||JiHope||

• tizedik rózsa •

Az ujjaidból áradó melegség

Nekem kellett volna megvédenem téged, nekem kellett volna lennem az őrangyalodnak, ez azonban mindig is fordítva volt.

Még most is, pedig te szorulnál most a legnagyobb támogatásra, a legnagyobb megóvásra, s te mégis velem foglalkozol -

- láthatatlan kezeiddel elérsz hozzám, s ott nyújtasz támaszt, ahol csak tudsz, míg én szép csöndben, magamba roskadok.

Miért nem tudok támaszként szolgálni neked?

Bátorító mosolygásra, kedves szavakra, és egy biztos pontra lenne szükséged, én azonban nem vagyok elég erős.

Ugyan, mit ér a fizikai izom s erő, ha a lelkem szépen, lassan, csöndesen elsorvad, miközben előttem mész tönkre?

Haragos vagyok és csalódott.

Megfogadtam valamit, de ma, mikor végre, három hónap elteltével, meglátogathattalak, képtelen voltam betartani néma ígéretemet.

Haragszom magamra, amiért akkor nem jöttek ajkaimra a szavak, s csalódtam magamban, amiért ilyennek kellett látnod.

Még jobban összetörik miattam tiszta szíved - szenvedsz, s erről is csak én magam tehetek, senki más.

**********

Hihetetlenül izgatott voltam, mikor megálltam a hatalmas, fehér épület előtt - ma reggel -, és a szorongás tünetei, egészen addig nem is jelentkeztek, amíg be nem tettem lábaim a hatalmas, üvegajtón, s meg nem pillantottam a Nővért, akivel eddig, csak telefonon keresztül beszélhettem.

Azt mondta, hogy már nagyon vársz - bár nem mondod, ő látja rajtad.

Csak remélni tudtam, hogy ez tényleg így van, ám mikor megtorpantunk szobád előtt, s a kifelé szűrődő hangokat hallgattuk - a lelkem darabjai hatalmasat koppantak a padló rideg felületén.

- Nem, nem akarom! Ne engedjék be! Nem láthat meg! - hangod kétségbe esetten csengett, s a Nővér már éppen fordult is volna az irányomba -

- Én azonban megelőztem, s hevesen nyitottam be az aprócska szobába, hol még szomorúbb látvány fogadott.

Két férfi fogott le téged, te pedig az ágyadon vergődtél.

Testedet egy szürke mackónadrág fedte, és egy lenge, kissé átlátszó, fehér póló, amely tökéletesen láttatni hagyta, csontsovány testedet.

Bordáid kiálltak, kulcscsontodon a bőr hevesen feszült, vállaid csontosak voltak, arcod beesett volt, szemeidből az egykoron - bennem pillangókat is keltő - csillogás, megszűnt.

Amint megpillantottad lesokkolódott lényemet az ajtóban állni, halvány - ám annál erőltetettebb - mosolyt küldtél felém, majd kibontakozva az őrök szorításából, egy köntöst húztál magadra, s elém sétáltál.

- Magunkra hagynának? - percekkel ezelőtt még sírtál és ordítoztál, attól a pillanattól fogva - hogy beléptem az ajtón -, elővetted legnagyobb színészi képességed, és kedves, nyugodt hangon tessékelted ki a bent levőket.

- Jimin. - motyogtam elfúlóan, miután kettesben maradtunk, s a könnyek már is elindultak íriszem fogságából, hogy a földön leljenek maguknak új helyet.

Megfogadtam, hogy ha egyszer újra látlak, elmondom, hogy mennyire gyönyörű vagy, de képtelen voltam megszólalni.

Azt gondoltam, az a fiú, akibe beleszerettem, felemésztette saját magát, és nem létezik már.

Azonban, akkor - mikor a bennem pislákoló remény, kezdett teljesen elhagyni -, te megszólaltál, s a rég elhagyott pillangóim pedig ismét visszataláltak hozzám.

Meleg ujjaiddal végig simítottál arcélemen - ezzel egy jól eső borzongást kiváltva belőlem.

Szabályosan bújtam tenyeredbe, s forró ujjaid közé, te pedig édesen nevettél, de a hangod -

- mintha nem is te nevettél volna, hanem valaki más.

Egy ideig még szemeztünk egymással, majd a mosoly hirtelenjében lehervadt beesett orcádról, s komoly tekintettel meredtél íriszeimbe, ujjaiddal görcsösen markolva meg pólómat;

- Most már szebb vagyok, mint az a fiú volt akkor, ugye?

Meleg ujjaid, melyek mindig megnyugtatnak, s melyekre nézve, mindig elönt a boldogság, akkor másképpen hatottak rám.
Tizedik hó, tizedik napján - életemben először -, bőrömet és lelkemet marta, ahogy meleg ujjaiddal orcám érintetted.