I'll Be Good//LASSAN FRISSÜL//

2. Fölöttébb érdekes...

Az ember mindig azt kapja, amit megérdemel. A sors mindig úgy rendezi a dolgokat, hogy a rossz dolgok, amiket másokkal elkövettünk ránk visszahassank. Örökös körforgás és kegyetlen is.
Viszont néha hibázik, vagy késik, akár az én esetemben is.

Egy ismeretlen ágyban feküdtem és vajszínű falak vettek körbe egy festmény lógott velem szemben, vágtázó lovakkal.
Felültem az ágyban és észrevettem, hogy egy televízió is van előttem. Körülbelül ötven éve, hogy nem láttam ilyen típust.
Nem sokat foglalkoztam a környezetemmel, csak sietős léptekkel kerestem egy személyt, akinek tartozom egy vallomással...de utálom elismerni, hogy tévedtem.

A lépcső tövében meg is pillantottam azt, akit kerestem, fejvesztve futottam le a lépcsőről, hogy végre elmondhassam neki, hogy sajnálom.
Bár jobban belegondolva ez túl nyálas lenne hozzám, csak simán megmondom neki, hogy köszönöm és kész. Bár nem értem mit kéne megköszönnöm...

Nem fogok szóba elegyedni egy ilyen alantas lénnyel.
Amikor odaértem, akkor fordult meg a fejemben, hogy csak szép csendben el kéne oldalognom, de ekkor megszólalt.

-Jó reggelt!

-Üdvözöllek,Wood!
Szemrehányóan arrogánsan néztem rá, de a mimikám volt a legkevesebb, ami érdekelt.

- Ohh, szóval így állunk?- összehúzta a szemöldökét- Ki is rakhatnálak. Ott is hagyhattalak volna, de nem tettem.
Azt hitte meg fogom neki köszönni, így egy fölényes mosoly kíséretében karba tette a kezét.

-És? Miért nem tetted?- vetettem oda foghegyről.

-Azért, mert nem akarok más embereknek...vagy bármiknek rosszat. Nem úgy, mint egyesek.
Lehervadt az arcáról az a fölényes vigyor, aminek nagyon örültem, de az felettéb dühítő volt, hogy minősítget.
Egy kis üröm az örömben.

-Ne merj a szádra venni, szánalmas majom-fajzat!
Ejtettem ki minden egyes szót jól kihangsúlyozott gyűlölettel.

Kikerekedett szemekkel nézett rám -Nem hiszem el!
Egy köszönömöt sem kapok, amiért megmentettem az életed?! -nézett rám inkább sírós, mint ideges arckifejezéssel.

-Nem. Inkább halálra fagytam volna, minthogy idejöjjek. -hazudtam.Most az egyszer hazudtam és ilyen kicsinyes célból -És egyébként is halhatatlan vagyok...

-Értem. Akkor többet ne számíts rám.
Még pár napig itt maradhatsz, aztán hagyj békén es közben ne is beszélj hozzám.

-Chh, ki akar veled társalogni?
Választ sem várva sebes léptekkel feldobogtam a szobámba, hogy aztán ott durcás óvodásként eldőljek az ágyon és a plafont nézzem.

De akkor a pillanatnyi nyugalmat egy rengés rázta meg.
Mintha valaki egy hatalmasat üvöltött volna, amitől minden egy másodperc töredékére a levegőbe repült.
Érdekes.

EKÖZBEN AZ ALVILÁGBAN

-HOL VAN A FIAM!?
Üvöltözött a kissé labilis elméjű főúr.

Az egyik talpnyalója, hanyatt-homlok rohant, hogy lenyugtassa Belzebub-nemes urat.
-U-uram...ön küldte el, fővesztés súlyával.- szólt remegő hangon.

-NEM ÉRDEKEL, KERÍTSÉK ELŐ, HOGY MEGÖLHESSEM!
Ragadta meg a torkánál a hozzáképest kicsinek és erőtlennek ható segédet.

-I-igenis, hívom a sereget!

A segéd kínos másodpercekig volt az úr karmaiban, majd, amikor az elengedte hatalmas sebességgel menekült a harcosok elé, akik a palota kertjében foglalatoskodtak.
Fejvesztve tette meg a sereg vezére és egyben kiképzője elé azt az öt méter távolságot.