~Daegu Boyz~ Taegi (태기) ff.

~10. rész~

TaeHyung szemszöge

Ajtócsapódást hallottam, majd eltoltam magamtól Yurát.

-Ezután ne is várd, hogy szóba álljak veled.- néztem rá dühtől forrva, mire felnevetett. -Mi a faszomon nevetsz?!- lettem még dühösebb.

-Azt mondtad nem is szereted.- mondta gúnyosan.

-Mert nem szeretem.- szorult ökölbe kezem.

-Mégis úgy viselkedsz, mintha életed szerelme lenne.- lépett ismét közelebb hozzám, bezárva a közöttünk lévő távolságot.

-Pedig nem az. Csak fogadd el végre.- tagadtam továbbra is.

-Tae, remélem tudod, hogy én ezzel csak jót akarok neked. Boldogok lehetnénk együtt.- lépett még közelebb, így hozzám simult.

-Nekem nem kellenek ilyen kétszínű dögök.- fröcsögtem neki oda szavaimat, majd ellöktem magamtól és dühtől fújtatva távoztam.

Utáltam ezt az érzést. Utálom, amikor emberek másnak adják ki magukat. Az egyik legundorítóbb tulajdonság a világon. Barátságosnak, megbízhatónak és kedvesnek mutatta magát, aztán hátbaszúrt.. Miért kell ilyeneknek lenniük az embereknek?

Eszembe jutott, hogy nekem rohadtul lesz több órám is és mivel lógni nem lóghatok, így kénytelen voltam beülni a nap folyamán a többi órámra.

Yoongi nem volt ott. Semelyik órán. Semelyik szünetben. Sehol. Aggódtam érte. Idegesített a tudat, hogy mit csinálhatott. Hogy mit gondolhatott. Hogy mit érezhetett.

Csak ő járt a fejemben egész végig. Semmire sem tudtam koncentrálni. Gondolataim körülötte forogtak és szemeim előtt döbbent arca lebegett. Tekintete nem engedett szabadulni feltételezéseim elől.

Ami pedig leginkább zavart, hogy semmit se tehettem. Pontosabban órák végéig..

Sokszor vettem észre, hogy Yura bámul engem, de tudomást se vettem róla. Számomra ő egy senki. Főleg ezek után.

A lehető legjobb pillanatban szólalt meg a kicsengő az utolsó órámról. Táskámat hátamra kapva kezdtem el rohanni kifele, pontosabban rohantam volna kifele, ha valaki nem állított volna meg.

-Mivan már?- fordultam szembe a személlyel, aki balszerencsémre Yura volt.

-TaeTae.. Kérlek hallgass meg.- nézett rám könnyes szemekkel. Ch nem téveszt meg.

-Nem. Hagyj békén. ÖRÖKRE!- ordítottam utolsó szavamat kiöntve rá a mai napi felgyűlt dühömet, majd csuklómat kirántva szorításából.

Telefonomon Yoongi számát tárcsáztam, majd a fülemhez emeltem a készüléket. Közben barátomék háza felé futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, a megszokott útvonalon.

-A hívott szám jelenleg nem kapcsolható, kérjük ismétleje meg hívását később..- hallottam a jól ismert szöveget, majd kinyomtam. Ezt nem hiszem el.

Mikor odaértem a házához hosszan megnyomtam a csengőt, természetesen válasz nem érkezett. Mire is számítottam?

Óvatosan másztam át a magasnak nem igazán mondható kerítésen, majd földreérésem után leporoltam a kezem.

A bejárati ajtóhoz siettem, ami szerencsémre nyitva volt.

-Yoongi?- kérdeztem, amire természetesem nem jött válasz.

Körbejártam a földszintet, sehol sem találtam. Ezt nem hiszem el.

Végül felmemtem az emeletre. A fürdőben és a hálójában sem volt. Kétségbeesetten kezdtem el forgolódni a hatalmas házban, mire bevillant. Hogy lehetek ilyen hülye?

A zene terem felé vettem az irányt, majd amikor benyitottam Yoongit találtam bent aki éppen a zongoránál ült és a félresikerült dallamok miatt majd' hogy a haját tépte.

-Hé..- mentem oda hozzá, majd végigsimítottam a hátán, mire összerezzent egy pillanatra és tekintetét rám szegezte.

-Te meg mit keresel itt?- seperte le magáról kezem, majd felállt és keresztbe tette kezeit.

-Azért jöttem, hogy elmagyarázzam a dolgokat. Rossz döntést hoztam..- kezdtem volna bele, de megállított.

-Ne. Nekem nem kell a magyarázkodásod. Nem vagyok se rád, se a sztoridra kíváncsi. Sajnálom, de akármennyi időt is agyaltál egy elfogadható okon, hogy miért smároltad le azt a ribancot, azt az idődet elpazaroltad, mert engem kicsit sem érdekel.- magyarázta, mire nekem döbbenet ült ki az arcomra.

-Nem Yoongi, én nem találtam ki semmit. Én csak az igazsagot szeretném elmondani.- léptem hozzá közelebb, de ő csak hátrált.

-Nem hiszek neked. Bíztam benned, de te becsaptál. Egy kapcsolat nem így működik TaeTae. Rajtam kívül nem csókolhatsz meg mást.- lágyult el a hangja. -Pedig azt hittem, tényleg szeretsz.- lépett oda hozzám, majd végigsimított az arcomon.

-Ne-nem erről van szó.- pirultam bele közelségébe, ugyanis a drága pofija vészesen közel volt az enyémhez.

-De mindegy is. Ahogy látom te semmiféle érzelmet nem táplálsz irántam.- lépett újra el, majd hátat fordítva nekem az ablakához ment és elkezdte pásztázni az utcát.

-Hallgass meg.- kérleltem.

-Menj innen. Már nincs szükségem rád.- jelentette ki mély egyszerűséggel.

-Nem megyek. Itt maradok, te pedig végig fogsz hallgatni.- sétáltam mögé, majd átkaroltam hátulról.

Cselekedetemet én sem értettem, de muszáj voltam oldani a kettőnk közötti szikrázó feszültséget, így nem tehettem mást.

-Engedj el.- próbált levakarni magáról.

-Nem!- mondtam ki, majd a következő pillanatban szembefordult velem, így ajkaink eszméletlen közelségbe kerültek egymáshoz.

-Most sem?- nézett szemeimbe. Tekintete mintha válasz után kutatott volna az enyémben, de nem sikerült neki.

-Most sem.- húztam még a jelenleginél is közelebb magamhoz derekánál fogva, így már teljesen egymáshoz simultunk.

-Te ezt nem érted én...- kezdett bele, de nem engedtem, hogy tovább mondja. Szívem agyam előtt cselekedett.

Ajkaimat övére tapasztottam és párnáimat lassan kezdtem el mozgatni övéin, így végre elhallgattattam őt.

De álljunk meg egy pillanatra.. Mi ütött belém? Miért tettem ezt?