Bad reputashawn

15 | Orra bukni

Talán nem ért meg ennyi pénzt... - tűnődöm, miközben otthon felveszem a ruhát. Még a boltba lépésem előtt felkészítettem magam arra, hogy az ilyen elegáns darabok többe kerülnek, mint egy béna póló, amit hordani szoktam, ezért nem ért meglepetésként a báli ruhám ára.
Rezzenéstelen arccal nyújottam oda az eladónak a bankkártyámat, még mosolyogtam is egy kicsit. Ugyanakkor hálát adtam, hogy a szüleim néhány napja átutaltak nekem egy nagyobb összeget. Persze így is ki tudtam volna fizetni, de a tudat, hogy bőven van tartalékom, megnyugtatott.
Miközben legújabb szerzeményemmel hazafelé tartottam, az járt a fejemben, hogy mennyire nem érdemlem meg a szüleim szeretetét. Képes voltam egy ilyen nehéz időszakban elköltözni több mérföldre tőlük, azzal az indokkal, hogy fel kell készülnöm az egyetemista életre. Pedig igazából csak menekülni akartam. És ők még mindig támogatnak.

Lesimítom a szoknyát és megigazítom az alját. Még bőven van időm Derek érkezése előtt, de jobb szeretek biztos lenni a dolgomban. Ezért már teljesen készen állok a hálómban. A kivételes alkalom miatt kisminkeltem magam, persze nem annyira, amennyire kellett volna. Bőven megelégedtem egy leheletnyi sötét szemhéjfestékkel és szempillaspirállal. A hajamat sem igazán tupíroztam fel. Megmostam, beszárítottam, és most majdnem természetes hullámokban omlik a vállamra. Egy arcomba lógó tincset be is fontam, és oldalra tűztem. A lámpafényben éppen sötétebb barna árnyalata van, de néha azon kapom, hogy vörösesen csillog.
A tincseim elfedik csupasz vállaimat, és a hátam egy kis részét, ami megnyugtat. A ruha háta számomra kényelmetlenül nyitott, ugyanis a mellem alatti pántig semmi sem fedi el csupasz bőrömet. Persze, vannak sokkal merészebb darabok is, de az én ízlésemnek még ez is szokatlan.

Nem merek leülni, nehogy összegyűrjem a szoknyámat, így csak szerencsétlenül álldogálok. A falhoz támasztott festményem úgy virít, mintha nevetne rajtam. Azt mondja, hiába öltözöm ki, hiába kenem ki magam, a személyiségemen nem tudok szépíteni. És igaza van. Még mindig ugyanolyan stresszes, antiszociális idegroncs vagyok, hiába vagyok elégedett a külsőmmel.
Ez elszomorít.
Az ablakhoz lépek, kinézek Toronto utcáira, és eszembe jutnak a szüleim. Két hete beszéltem velük utoljára, de nem tehetek róla. A telefonbeszélgetéseink mindig elég kínosra sikerednek; ők nem igazán mesélnek magukról, én pedig nem szeretek beszélni úgy, hogy nem látom az arcukat. A hallgatásukból nem tudom megmondani, hogy mire gondolnak, hogy érdekli-e egyáltalán őket amit mondok, ezért mindig csak a leglényegesebb eseményeket osztom meg velük.
Bár megérdemlik, hogy mindenről tudjanak, most semmi kedvem felhívni őket. Fogom a telefonomat, az ablakba támasztom, időzítőre állítom, majd hátralépve a kamerába mosolygok. A fotó elkészül, és miután ellenőrzöm, hogy csak orrtól lefelé látszok, de a ruhám minden egyes részlete kivehető, elküldöm anyának. Csak egy rövid üzenetet írok mellé, arról, hogy valami puccos helyre hívtak meg az új munkám miatt, és hogy szeretem őket, meg hogy nemsokára beszélünk.

Nem várom meg, hogy megnézze. A telefonomat a fekete tárcámba süllyesztem, aztán tovább várok. Elég Shawnra gondolnom ahhoz, hogy a szívem megőrüljön. Nehéz elhinnem, hogy csak pár óra telt el, mióta... itt volt nálam.
Tessék, már megint vörös vagyok.
Még az alapozórétegen is átüt a bőröm pirossága. Végül sikerül megmakacsolnom magam, és semleges dolgokra gondolnom, amíg Derek meg nem érkezik.

Nem mondtam meg neki, hogy melyik emeleten, hanyadik szobában lakom; a lelkére kötöttem, hogy ha megérkezik, akkor csörgessen meg.
Így is tesz, én pedig sietősen felkapom a fekete magassarkúmat - az egyetlen elegáns cipőmet -, bezárom az ajtót, majd lesietek.
Mikor kilépek az útra, megpróbálok elegánsan lépkedni. Ugyan nem vagyok szokva ünneplős cipőhöz, de ez egy telitalpú darab, nem is olyan magas, ezért nem esik nehezemre járni benne. Inkább a tartásomra figyelek. Kihúzom a hátam, a vállaimat kicsit előredöntöm, ahogyan egyensúlyozok, az apró retikülömet lazán magam mellett tartom, másik kezemmel felemelem a szoknyámat. Kissé aggaszt, hogy a hátsó része a földet súrolja, nem akarom, hogy teli legyen kosszal, mire odaérünk. Még szerencse, hogy fekete színű.
Derek az autójának dőlve áll. Fekete öltöny van rajta, különösen rikító kék inggel, nyakkendővel. A szeme hangsúlyosabb, mint valaha. Amikor elé érek, mosolyogva felém nyújtja az addig a kezében szorongatott rózsacsokrot.