Bad reputashawn

07 | Rózsák a zongorában

A seprű nem nyafog, miközben dolgoznak vele. Csendes, végtelenül csendes, felszedi a port és nem reklamál, csak teszi a dolgát. Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.
És mindegy hogy néz ki; műanyag, fanyele van, sárga, fekete, széles vagy vékony, apró vagy terebélyes, nem számít. Mindegyik képes elvégezni ugyanazt a munkát. Az ember pedig a kezében tartja; jobb esetben ő sem panaszkodik, és együtt fénylő tisztaságot hagynak maguk után.
Jobb esetben.

Erre gondolok. Aztán arra, hogy engem baromira nem érdekelnek a seprűk, azon az egyen kívül, amit éppen a kezemben tartok.
Azt hittem, több szemét fogad majd minket, amikor néhány órája Lindy nénivel az oldalamon beléptem a stúdióba. Kellemes meglepetésként ért, hogy nem igazán hagytak maguk után takarítani valót, sőt, még a mosdók is viszonylag szépek voltak, így csak kicsivel tartott tovább, mint egy rendes karbantartás.
Hárman nagyon gyorsan elpakoltunk, és Lindy kérésére átmentünk a nagyszínpadhoz.
Normális esetben nem tettük volna be oda a lábunkat, de az idős néni nagyon erősködött, hogy valamit le kellene ellenőriznünk, mert olyan érzése van, hogy elfelejtettünk valamit, ezért átballagtunk.

Darla elgondolkodva lépeget mellettem. A szendvicset majszolgatja - amit indulásom előtt készítettem neki -, szőke, fiúsra nyírt haja minden lépésnél újabb tincset lök a levegőbe, természetellenesen fehér bőre pedig csak úgy világít a gyér folyosókon. Ő a legigényesebb hajléktalan, akit valaha láttam. A ruhái talán kopottak, de mindig tiszták - kézzel tisztítja őket -, a haját két hetente egyszer megmossa odafent a mosdóban - én szolgáltattam neki hajsampont -, az arca pedig szép, és smink nélkül is ragyog.
Még mindig nem tudom, hogy miért nem talál magának állást.
Elkapom a fejem, mielőtt feltűnővé válna, hogy bámulom, és inkább figyelmeztetem, hogy ne morzsázza össze a padlót. Ma különösen boldog, mert Lindy házi süteményt hozott neki; azt mondta, egy héten keresztül abból fog csipegetni.
Akármennyire bírom is, még mindig úgy gondolom, hogy ez nem helyes, de én leszek az utolsó, aki elárulja, hogy itt tanyázik.

Lindy kitárja előttünk a színpad ajtaját, én pedig unottan sétálok be. Nem számítok a fekete versenyzongorára, ami a tér közepén áll büszkén, ezért megtorpanok. Darla majdnem nekem ütközik, és kíváncsian kukucskál ki a hátam mögül. Ő nem tűnik meglepettnek.

- Istenkém! - kapja a szája elé a kezét Lindy néni. - Itt felejtettük a zongorát!

Fáradtan nézek rá. Még ki vagyok melegedve a takarítástól, és tekintve, hogy egész nap dolgozni fogok, semmi kedvem sincs a poénjaikhoz.

- Nagyon vicces - sóhajtok. - Toljuk vissza, mielőtt észreveszik, és páros lábbal rúgnak ki minket.

A kirúgás még mindig érzékeny téma volt számomra, azok után, hogy tegnap este úgy álltak a dolgok, hogy többé vissza se jöhetek ide. Már előre rettegtem a mai találkozásomtól Ms. Dwayne-nel, mert fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Belőle még azt is kinézem, hogy mikor elmegy mellettem a folyosón, könyökkel bordán vág, csak úgy. Már hallom is, ahogyan megroppannak a csontjaim, és hónapokig nem tudok majd feküdni a törött bordáim miatt. A fenébe, nem akartam lesérülni miatta!
Az ettől való félelem elindított, és a zongorához léptem, hogy a színpadról letolva visszaszállítsam a színfalak mögé, ahol mindig állt. Lindy azonban öregasszonyokat megszégyenítő gyorsasággal huppant le a hangszer előtti székre.

- Ne már, Jaiden! Ha már itt van, akkor használjuk ki gyorsan - kacsint rám, majd azzal a lendülettel lenyom egy billentyűt. Megborzongok a magányos hangtól.

- Nem szabad! - mondom kétségbeesetten. Készen állok rá, hogy ha kell, akkor én magam teszem félre az útból Lindy-t, és tolom vissza a zongorát. - A sárkány megöl engem.