Bad reputashawn

23 | Fekete pisztoly

Apró darabokban hullik le a bőröm, akár a falakról a festék, s minden egyes darab fülsüketítően hangosan koppan a földön, mintha vasgolyó lenne.
Dermedten figyelem, ahogyan kinyílik az ajtó; tudom, hogy ki kellene törnöm, félrelöknöm az útból bárkit, sikítoznom és szaladnom, amíg ki nem köpöm a tüdőmet, de testem minden egyes sejtje megmakacsolta magát, így hát nem tudok mást tenni, csak várok és nézek.
Fény ömlik Ms. Dwayne arcára, ahogyan behajol a kis raktárba.

- Itt vannak - suttogja jól tagoltan. Minden igyekezetem ellenére nem sikerül parancsolnom lábaimnak. Hátralépek. Valaha volt főnököm arca ugyanis olyan fakó, mint a frissen hullott hó, ajka remeg, szemöldökei egyetlen erős vonallá folynak össze, ahogyan engem bámul. Mintha halálra lenne rémülve. Annyira lehetetlennek tűnik, mégis...
Megragadja a karomat.

- Itt vannak - ismétli. Immár egész felsőtestével behajolt a szobába, de lábait nem hajlandó betenni. Ujjai satuként tartják karomat, érintése forró, az én jéggé hidegült tenyerem ellentéte.
Szólni akarok, kicserepesedett ajkaim szétválnak, nyakam mozdul, állam lefelé veszi az irányt, és hirtelen megint csak a padlót látom magam előtt. Nem szabadna lehorgasztanom a fejem, nem, nem, nem, de... Úgy érzem, minnél idősebb leszek, annál kisebb lesz az esélye annak, hogy valaha felgyógyulok ebből a hálátlan, puszító, szorongásos állapotból. És minden egyes másodperccel mintha éveket öregednék.
Shawn hangját akarom hallani a fejemben, ahogyan azt mondja, idővel minden jobb lesz. Segítséget szeretnék tőle, de nem érzek mást, csak a rajzom súlyát a zsebemben.
Hát persze. Elhatároztam, hogy erős leszek, igaz?

- Juttasson ki innen.

Száz betűből kiszálló három szó hagyja el a számat, olyan hangszínen, amit agyam még nem ismer, tartásom azonban alkalmazkodik hozzá. Gerincemet egyenesebbnek érzem, vállam masszívabb, mellkasom nyitott, mégis sebezhetetlen, tekintetetem nem söpri már a földet. Erős, erős, erős vagyok, el kell hinnem, biztosítanom kell róla magamat, még szorosabban kell tartanom ökölbe font kezeimet. Azt is felemelt fejjel hagyom, hogy Ms. Dwayne egy mozdulattal kirántson börtöncellámból, aztán vérben forgó szemekkel az arcomba hajoljon.
Hirtelen egy fal és egy, az őrület szélén sétálgató asszony közé szorulok.

- Hogy tudtál kommunikálni velük? Honnan...? - vicsorog, és talán csak képzelem, hogy nyála az arcomra fröccsen.
Valaki durván szitkozódik az előtérben, de a sárkány nem ereszt, és most először érzem azt, hogy ő ugyanúgy nem áll az én oldalamon, ahogyan Joshua és a bandája.

- Kikről beszél? - szuszogom. Ahogyan lenézek rá, undor csap fel bennem, értetlenkedés, mert nem fér a fejembe, hogy voltam én képes ezért az emberért aggódni valaha is. Talán tényleg megőrült, ha az elrablóink sleppje egyszerűen felügyelet nélkül hagyta, és meg sem fordult a fejükben, hogy kiengedhet engem. Vagy csak nem tartanak attól, hogy én ártani fogok bárkinek is.
Remélem, most jól meglepem őket.

- Ők... ők... - Ms. Dwayne hirtelen hátralép, s ekkor halljuk meg az újabb adagnyi szitokszót, most már közelebbről, majd cipőtalpak csattogása tart felénk a csempepadlón. A kintről a szobába vezető ajtó a falnak vágódik, kísértetiesen magas hangú, késélű csattanással robbannak ki belőle a fa - és festékszilánkok. Ms. Dwayne hangszálait nem kímélve sikolt fel, s mielőtt felocsúdhatnék a felénk induló férfira ront, lendületével a földre teperve azt.

Testük puffanása, a névtelen férfi koponyájának nedves csattanása a kövön. Ez térít észhez.
Futok.
Átugrok az ajtóban vonaglókon, pislogok, hogy a sötétség segítségével megpróbáljam kizárni Ms. Dwayne üvöltését, miközben a megzavarodott ember arcát karmolja; akkorákat ugrok, amekkorákat csak tudok, az ajtó felé szökellek, amelyen percekkel, órákkal vagy napokkal ezelőtt belöktek. Senki nincs, aki megállíthatna. Senki nem jön utánam.
A bejárati ajtó nyitva van.
Ereimben csak levegő folyhat, mert nem létezik, hogy valaki ilyen könnyedén rohan ennyi súlyos vérrel a testében, mint én.
Nem.
A levegő a véremben van.
A bátorság a véremben van.