Bad reputashawn

10 | Meghívó az otthonomba

A teafilter lassan barackszínűre változtatja az átlátszó vizet. Elgondolkodva figyelem a belőle kiszabaduló színt, miközben a pulton támaszkodok, csaknem ugyanúgy, ahogyan Shawn is néhány perccel ezelőtt. Nem kellene arra gondolnom, hogy hozzáért a bútoraimhoz, mert ez egy teljesen természetes dolog, de mégis... ott vannak a láthatatlan ujjlenyomtatai, és ez elégedettséggel tölt el. Biztos vagyok benne, hogy senki más nem örömködne azon, hogy egy sztár betegen fekszik a kanapéján, szégyellem is magam, amiért én örülök neki.
Mézet kanalazok a teába, a folyékony aranyat figyelem, de a szemem sarkából látom az ablakon táncoló esőcseppeket. Tompa koppanással érkeznek rá, majd addig folynak lefelé, amíg a szél más irányba nem tereli őket, vagy össze nem találkoznak a testvéreikkel, hogy aztán együtt folytassák útjukat. Sóhajtok, de csupán csak megszokásból. Talán drámainak akarok tűnni mindezek után. Egyszerűen nem tudok normálisan viselkedni.
Két bögrébe töltöm a teát, egy sötétkékbe és egy halványrózsaszínbe, majd utoljára megkavarom a gőzölgő folyadékot.
Shawn olyan éles szemmel figyel engem, amikor belépek, hogy rögtön megremegnek a kezeim. A tekintete képes a szívem zongoráján játszani, egy olyan dallamot, ami kusza és értelmetlen. Ha hallanám, befognám a fülemet.
Felé nyújtom a sötétebb bögrét; elégedettség tölt el, amikor udvarias mosollyal köszöni meg.

- Ez nem zöld - mondom, mielőtt csend telepedne közénk. Bár a helyzet már így is kínos, hiszen ő előttem ül egy szakadt ingben, én meg csak úgy állok, mintha nem tudnám, hogyan került ide. - Különleges teafűválogatás. Még a régi rajztanáromtól kaptam, aki ízig-vérig brit volt. Ő mindig tejjel itta, de azt mondta nekem, hogy ez mindenféleképpen finom. Persze én sosem ittam belőle. - Zavartan lenézek a bögrét tartó kezemre, csak azért, hogy csináljak valamit, míg ő csendben hallgat. - Nem vagyok teás. De magammal hoztam ide, mert ajándék volt, és tudom, hogy a tanárom nagyon szeretett. Még úgy is, hogy azt hitte, hogy én utálom őt, mert sosem beszélgettem vele. Egyszer hallottam, hogy erről beszélt valakinek a folyosón, igen. Hát... már mindegy. - A hajamba túrok. - Szóval ez jót fog tenni a torkodnak is, biztos vagyok benne. De ha nem kéred, nyugodtan mondd meg és...

Elharapom a mondatot, amikor Shawn kuncogni kezd. Szégyellem magam, mert butaságokat beszélek előtte; nem véletlenül nem szeretek kommunikálni az ismeretlen emberekkel. Ő azonban csak halkan nevet, és hiába gondolom, hogy rajtam szórakozik ilyen jól, mégis lélegzet-visszafojtva figyelem őt. Olyan, mintha mindezek ellenére boldog lenne, és ez a visszafogott nevetés képes lenne szivárványt varázsolni az égre. Csak bámulom őt. Még akkor is, amikor rám néz, és beleiszik a teába.

- Még soha nem beszéltél hozzám ilyen sok ideig - állapítja meg őszinte mosollyal. A szemei körül megülő nevetőráncok kisfiús arcot kölcsönöznek neki, míg az ajkai szétnyílnak, és láttatni engedik hibátlan fogsorát.
Akkor sem tudnék megszólalni, ha akarnék. Talán azt kellene mondanom neki, hogy nem is volt nagyon lehetőségem beszélni hozzá, mert csak tegnap találkoztunk, de az ilyen dolgokat sosem közlöm az emberekkel. Inkább hátrébb lépek, és én is iszok a teából. A mézes folyadék bevonja a nyelvemet, könnyen csúszik le a torkomon. Az íze nagyon édes, és a korty lenyelése után olyan érzésem van, mintha örökre cukrossá varázsolta volna a leheletemet.
Megdörren az ég, Shawn pedig átnéz a vállam felett. Az ablakot vizslatja. Összevonja a szemöldökét, a homlokán aggodalmas ráncok kezdenek gyökeret verni a vihar miatt.

- Én szeretném - köhintek. Nem tudom folytatni, mert a fiú pillantása megtalál engem, és a tudat, hogy teljes mértékben rám figyel, kiszívja belőlem a józan eszemet. Össze kell szednem a bátorságomat, de még sosem mondtam ilyet, és biztos vagyok benne, hogy undorodva fog felpattanni, aztán elmenni innen. Azért egy próbát megér. - Szeretném, ha itt maradnál.