Amikor a sötétség körűlvesz

Egy apró fényvillanás múltán újra magára talált.

Mikor feleszmélt nem látott mást, csak a mérhetetlen sötétséget maga körűl. Nem volt benne biztos, de úgy érezte, mintha egy sötét, elhagyatott erdő kellős közepébe pottyant volna. Kezdett egyre jobban kétségbe esni, a gondolatai összekuszálódtak. "Mit keresek én itt? Miért érzem úgy, hogy ez nem egy álom? De akkor... mégis...... HOL VAGYOK?" Úgy érezte, mintha a sötétség magába akarná szivni, elemészteni, elmosni. De nem tudott hová futni, a sehonnanból csak a sehová-ba ért. Futott, egyre szaporábban szedte a lábait, amik egy kis idő után kezdtek elfáradni. Az izzadtságcseppek kezdtek kibújni a homlokán, a füle csengeni kezdett, majd a lábai feladták a harcot. "Mégis mióta futok? Nem lehet több 1 percnél... mégis... egy örökkévalóságnak érzem." Lassan lerogyott. Nem tudott harcolni, nem volt elég ereje a Sötétséggel szemben. Több, sokkal több lelki erőre lenne ahhoz szüksége... 

-Miért..?-forró könnyei hideg arcán gördűltek végig-Miért kell neked az én Lelkem? Miért pont én, még annyi... annyi kérdésem lenne.-lassanként kifogyott a szó a szájából, elhagyta a hangja, a szeme körűl sötétvörös karikók rajzolódtak."Miért kell neked pont az én Lelkem?"

                                      ~1999, London (Anglia)~

Október végét járta az idő, az őszi szellő enyhén fújdogálta a fáról lehullott sárga leveleket. Különös ez a légkör, mintha már jártam volna itt. Ez talán... London lenne?. Amott egy kaszinó biggyeszkedett az út végén, egy óriás táblával az épület homlokzatán: "ÜDVÖZLÜNK LONDONBAN!". A kaszinóval szembeni parkban egy kupac tinitömörülés közeledett a legközelebbi lócához. Mik ezek az ósdi farmerek? És az a frizura....? Apropó... Hogy kerűltem én ide?? A fiatalok épp az iskolából érkeztek, egytől egyig lecuccolták a hátizsákjaikat a lócára.

-Hééé, mit iszol bele a kulacsomba?-ütött rá a fehér arcú lány az egyik fiú kezére.

-Mit vagy úgy el?-válaszolta lazán az illető.

-Csak add már ide, és szállj le rólam!-azzal a lány felkapta a táskáját, és elrohant.

Hé. Ez egyenesen felém tart.. Jesszus, mit mondjak, honnan jövök? Én vagyok a jövő tündérkeresztanyája és 20 év múlva ilyen menő cuccaitok lesznek? A lány arca nem látszott tisztán, mert eltakarta a karjával. Amint lejjebb csúsztatta, hogy megtörölhesse könnyekkel teli arcát, kibukkantak a kékesszűrke szemei. Az ott..... én vagyok?

-Aaashe, nem gondolta komolyan ez az idióta. Ugye Steve?-kiabált a lány után a barátnője. Luna?

-Mivan már? Csak egy hülye kulacs.

-Javithatatlanúl barom vagy.-fogta magát és a lány után szaladt.

-Én barom? Hát agresszivabb nagyanyám pincsijétől. Esküszöm...

Miért látom mindezt? A múltamban lennék? Hova marad a sötétség? És a végtelen árnyak, amik marcangolták a bensőmet? Miután utolérte a rohanó lányt, megfogta a kezét, majd elindúltal a kaszinó felé. Utánuk kell mennem.. ha ez tényleg az előző életemhez tartozik, talán rájöhetek a sok megmagyarázhatatlan dologra körülöttem.

A különös, fehér hajú lány végig fogta barátnője vállát, miközben folyamatosan beszélt valamit. Miről beszélhetnek? Ha tényleg Luna az, biztosan megint értelmetlen dolgokat fecseg, hogy elterelje a figyelmét... azaz, a figyelmemet. Mikor beértek a kaszinóba ledobták a bejárat melletti fogasra kabátjaikat, majd egyenesen a lépcső felé vették az irányt. A hely dugig volt csevegő emberekkel, ki-kinek az arcán a bóditó részegség, a vakitó szerelem, a dicsvágy, vagy csupán a lassan felcsapongni készülő düh látszott. Az emeleten lakott a Brown család, akik a kaszinó tulajdonosai voltak. Kész. Teljesen elvesztem. Melyik szobába mentek? A falak bordóra voltak szinezve, melyek szépen kiemelték a fehérre lakkozott ajtókat. A folyosón siri csend honolt. Az utolsó szobában kacaj hallatszott. Ez lesz az.