WHERE IS SELIA? - Átírás alatt

𝟎. 𝐟𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

 AVAGY MÁTÓL AZ ENYÉM VAGY

ZAC SZEMSZÖGE

_______________________

Sokszor tűnődtem azon, mi lett volna, ha másképp alakul az életem.. Ha nem hagyom abba a sulit. Ha nem halnak meg a szüleim. Ha nem választom az egyszerűbb ám, de rosszabb utat... Lehet,  hogy most egyetemre járnék.. Lenne egy csinos barátnőm esetleg feleségem, talán egy mellék állásom is. De erre már sosem tudom meg a választ.  A világ, amely pár éve beszippantott, teljesen a rabjává tett és ha akarnék se szabadulnék, ugyanis meg vagyok bélyegezve amit csakis magamnak köszönhetek. A múltam és a jelenem.  Amit tettem és amit most teszek hatással van a jövőmre.. Ez nem olyan dolog ami elől el lehet szökni. Választhattam volna más utat. De már késő. Vagyok aki vagyok. Ha testem el is tűnik lelkem örökké fizetni fog a tetteimért...


Hirtelen egy temetőben találtam magam.. A köd, amely leszállt a sírok a dermesztő hideg és a kínzó fájdalom érzetét keltette. A távolban néhány bagoly huhogott, a közelben meg varjak károgása hallatszott. A régi síroktól kirázott a hideg.. A régi temető mára már egy romhalmaz lett. Azt mondják ide járnak a szellemek, hogy megtervezzék véres bosszújukat a gyilkosaik ellen. Ha ez így van, nem kellene itt lennem. Az emberek szerint ha nagyon figyelünk hallani lehet a sírásukat, mely a csöndben úgy hat, mintha csak a halál előjele akarna lenni... De miért vagyok én itt? Hogy kerültem ide? Hirtelen feltámadt a szél és a fák úgy hajlongtak akár a balerinák.. A varjak károgása felerősödött és feketébe burkolózott a táj.. A gallyak recsegtek, a szél úgy süvített, mintha egy boldogtalan özvegy énekelt volna. Az ereimben megfagyott a vér. Futottam volna, de nem tudtam hová. A lábam a földbe gyökerezett és tehetetlenül vártam a folytatást.. A távolból emberi alakok jelentek meg.. Valami lassú, fojtogató éneket dúdoltak és egyre csak közeledtek felém. Valahogy halványabbak voltak egy átlagos embernél és arcukon látszódott az idő múlása.. Mintha csak a sírból szálltak volna ki. Tudtam, hogy értem jönnek. Felismertem az arcukat, amin megmaradt az a kifejezés, mint amikor utoljára láttam őket.. Arcukra ráfagyott a félelem és a reszketés, ahogy a haláluk pillanatában is ez jellemezte őket. Jöttek elégtételt venni. Már nem akartam elmenekülni.. Megérdemlem amit tettem.. Csak azt kaptam ami járt nekem. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a millió erős kar szétmarcangolja a testem, akár egy játékmackót ami hasztalan.  A testem ívben megfeszült a fájdalomtól.  Ordítani tudtam volna, de nem tettem.  A tér megszűnt létezni, ahogy a fény is és átadtam magam annak a megnyugvást nyújtó új létnek aminek a neve HALÁL.

Riadva izzadtan keltem fel, miközben a cellatársam - aki egyben a barátom is - ott térdelt az ágyam mellett és aggódva nézett rám. Sokszor álmodtam már azokról akiket megöltem. Ott ég az emlékezetemben a tekintetük utolsó szikrája, ahogy azt üzenik kérlek  és én hidegvérrel megölöm őket. A szemükből kihuny a fény és megdermed a tekintetük. Rengetegszerr érzem az égető érzést a bőrömön, ami a rászáradt vérüktől van. Remegek és legszívesebben a pokol kapuja előtt zörgetnék, hogy engedjenek be, mert ide tartozom. A picsába is ilyenkor olyan gyengének érzem magam! Én nem vagyok ilyen. Alapjáraton  nem szokott bűntudatom lenni a tetteimért, legalábbis nappal. De ha leszáll az éj álmomban már nem én irányítom az elmém. 
- Megint róluk álmodtál igaz? - kérdezte Will aggódva. 
- Igen. Folyton újra és újra ez az álom. Már kibaszottul elegem van! Miért kísért újra és újra?? Nem elég szenvedés a börtön? Tudom, hogy egyszer mindenért meg kell fizetnem.
- Ahogy mindannyiunknak. Ha létezik a pokol, nekünk lett teremtve testvér.
- Nem hiszem, hogy sokáig bírom még itt. Egyre jobban szippant be ez a közeg... Undorító. Piti kis bűnözők és élettelen álszent őrök.
-  Már csak pár óra és kiszabadulsz. Ne rinyálj! Én itt rohadok szét.