WHERE IS SELIA? - Átírás alatt

005 - Gyógyíthatatlan sebek

ZAC SZEMSZÖGE

________________________

Össze vagyok zavarodva. Meglep, hogy Selia ennyire fel tudott dühíteni. Gyermekkorom óta egy nyugodt vérmérsékletű ember voltam. Senki és semmi nem tudott felidegesíteni egy emberen kívül.. Az ikertestvérem Rahim egyetlen szavával képes volt kihozni a sodromból, olyan szinten, hogy törni és zúzni is képes voltam. Viszont ő állt hozzám a legközelebb. Belelátott a lelkem legmélyébe és hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Nem mintha a vidámságot kérni kellett volna tőlem. Állandóan jó kedvem volt. Segítettem ahol csak kellett és rengeteget imádkoztam. (Egy igen vallásos pakisztáni családba születtem.) Mindenkit szerettem akit csak ismertem és egyetlen rossz érzés sem volt a lelkemben. Mindet kiűztem onnan, hogy csak a jó dolgoknak hagyjak helyet. Ettől függetlenül világméretű bajkeverő voltam, mint minden gyerek. Apám szerint nem voltam életrevaló. Azt mondta, hogy a fellegekben járok és képtelen vagyok reálisan nézni a világot. Igaz nem voltam szokványos kisfiú. Anya viszont büszke volt rám. "Egy angyalt neveltem.. Egy melegszívű és végtelenül csodálatos angyalt.." - mondogatta mindig. Én erre mindig csak mosolyogtam és nagyokat pislogtam. Aztán jöttek a gondok. Rahim beteg lett és nekünk nem volt pénzünk az ellátására. Apám egyszerű vasutas volt, anyám pedig otthon volt velünk. A bátyám elvett egy gazdag lány és elköltöztek. Azóta nem is láttuk. Egyedül maradtunk. Apát felemésztette a keserűség. Állandóan dolgozott, amikor pedig otthon volt akkor is ordított. De sosem ütött meg. Egyikünket sem.
Anya erősnek mutatta magát, de éjjelenként hallottam, ahogy a konyhában sír. (Kicsi lakásban laktunk, így mind a nappaliban aludtunk.) Még gyerek voltam, nagyon kis gyerek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik körülöttem. Először azt hittem Rahim csak megfázott.. De egyik este hallottam, amint a szüleim arról beszélgetnek, hogy maximum 2 hónapja van hátra. Meg fog halni. A világ ott és akkor megszűnt körülöttem és nem hittem el amit hallok. Az én testvérem, az én Rahimom meg fog halni.
Egyre rosszabb lett a sorunk. Rahim egészsége egyre csak romlott, míg végül a fekvésen kívül másra képtelen volt. De én végig ott voltam mellette. Fogtam a kezét beszéltem hozzá. 11 évesek voltunk amikor meghalt. A születésnapunk volt.

Január 24.-e volt. Multan-ban a tél a tetőfokára hágott és mindent beborított a jég. Kivételes volt, hiszen Multan-ban évek óta enyhék a telek. Takarókkal próbáltuk óvni magunk a fagy ellen. A mínusz fokok a házban is érzékelhetők voltak, mivel fűtés az nem volt. A falon lógó apró hőmérő "-1 fokot" mutatott. feljebb húztam a leheletvékony takarót magamon összeszorítottam a fogam. Ekkor vacogás félreérthetetlen hangját hallottam magam mögül. Átnéztem a vállam mögött és a testvérem vékony alakját pillantottam meg. A betegség miatt sokat fogyott és a színe is elment. Most reszketett és lila szája bizonyította, hogy nem bírja sokáig gyenge szervezete a hideget. Remegő kezekkel vettem le magamról az egyetlen - meleget biztosító - tárgyat és ugyancsak reszketve terítettem rá Rahimra. Tudtam, hogy sokat nem segít, de legalább kicsit enyhíthetek a szenvedésein. Vacogva feküdtem vissza és mozgattam a végtagjaimat, amit immár semmi sem védett. Kezemmel a karom dörzsölgettem és lehunytam a szemem. Egyre álmosabb lettem és egyre kevésbé érzékeltem a hideget. Lecsukódott a szemem és behódoltam az álmok adta megváltásnak...

- Salim! Salim.. - hallottam valahol anyám kétségbeesett hangját. Hosszú percekbe telt, mire rájöttem, hogy felettem térdel és úgy szólongat. A szememre mintha nehéz ólomsúlyok ereszkedtek volna le. Nehézkesen, de végül sikerült kinyitnom. Nagyokat pislogtam és megláttam anyám megkönnyebbül arcát. - Kisfiam. Édes kisfiam.. - ölelt szorosan magához. - Azt hittem.. Hol a takaród? Meg is fagyhattál volna.