WHERE IS SELIA? - Átírás alatt

006- A szavak súlya

SELIA SZEMSZÖGE

________________________

Álom és ébrenlét határán adtam át magam a szél gyengéd simításának a testem minden szegletén. Felüdülés volt ebben az óriási hőségben ez a lágy szellő. Meg akartam mozdítani a kezem, hogy kisöpörjek egy hajszálat a homlokomból, de akkor jutott eszembe, hogy nagy valószínűséggel ez nem lenne túl jó ötlet. A hűsítő szellő adta megkönnyebbülés egy perc alatt foszlott szerte és vette át a helyét a félelem. Eszembe jutottak a nemrég történtek és akarva-akaratlanul is kirázott a hideg. Már a puszta gondolat is remegéssel töltött el.. Meglőtt aztán kínzott. Akkor is ha megmentette az életem a "fájdalommal". Hiába szedte ki a golyót ha Ő okozta a sebet. Soha nem bocsátom meg neki. Soha.. Amint felépülök annyira, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást megszököm. Kerül amibe kerül.. Ha azt így megtette a későbbiekben mikre lenne képes? Valószínűleg meg is ölne. Hideg vérrel, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Hiszen eddig is ezt tette. Sorozatgyilkos.. Ő egy sorozatgyilkos.. - ismételgettem magamban. Nincsenek érzelmei. 

Általában az ilyen emberek tettei mögött valamiféle lelki okok vannak, amikre hivatkozva gyilkolnak csakhogy bosszút álljanak valamiért vagy valakiért. Habár ez csak az egyik véglet. A másik az az, hogy a gyilkosság és a vér puszta gondolatától is elönti őket a mámor és nem bírják megállni.. Ezeket nevezik pszichopatáknak. Ezek ellen küzd az apám éjjel-nappal szakadatlan. Az ilyenek nem emberek.. Mert miféle érző lény képes kioltani számos ártatlan és védtelen hozzá hasonló embert? Egy szörnyeteg.. Pont mint Zac...

Apropó Zac. Kinyitottam a szemem és olyat láttam amit azt hiszem soha nem fogok megérteni, megfejteni vagy felfogni. Az elrablóm a földön ült, kezében egy bőrkarkötőt szorongatva, miközben szeméből könnyek potyogtak. A fény még inkább kiemelte markáns arcának vonalait, amin most a megszokott gúny és hideg merevség helyett fájdalom tükröződött. Zavartan pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak, jól látom-e.

- Te sírsz? - suttogtam erőtlenül. Zac hirtelen felkapta a fejét és keze ökölbe szorult elrejtve előlem a karkötőt.

- Nem! - dörzsölte meg az arcát olyan erővel, hogy azt hittem nem marad rajta bőr. Idegbetegen felállt és a táskájához sietett ahonnan egy üveg vizet vett ki. - Tessék! - nyújtotta felém. Értetlenül néztem rá, mire felfogta, hogy nem tudok egyedül felülni és fekve nem lehet inni. Próbált óvatosan felemelni, de a jobb karom még így is sajgott. Amint az ajkaimhoz ért a hideg folyadék mohón inni kezdtem, és tudatosult bennem, hogy napok óta nem kapott a szervezetem semmilyen táplálékot. A gyomrom olyan hangosan korgott, hogy Zac összeráncolt szemöldökkel nézett.

- Ne nézz, hanem hozz valamit enni. - nyögtem ki nagy nehezen. Furcsa tekintettel bólintott és a kezembe nyomott egy üres szelet kenyeret (?). - Mit kezdjek ezzel?

- Edd meg. - nézett rám olyan "nem egyértelmű?" nézéssel.

- Üresen? - képedtem el.

- Már nem a kastélyban vagy hercegnő. Vagy megeszed vagy éhen halsz.. - vonta meg a vállát. "Boldog" vagyok, hogy visszatért a régi Zac és már nyoma sincs annak, hogy érző lény lenne... Erőt vettem magamon és szó szerint tömtem magamba a száraz szeletet. Levegőt sem vettem evés közben, amiből az lett, hogy köhögni kezdtem és fulladozni. A hátam veregetve tett "rendbe" Zac.

- Már jobban vagy? - pislogott rám nagyokat azokkal a gyönyörű szemeivel.

- Kicsit.. A vállam sem fáj már annyira. - köszörültem meg a torkom.