WHERE IS SELIA? - Átírás alatt

004 - Húzz engem a pokolba

SELIA SZEMSZÖGE

___________________________

Hirtelen tompa ütést éreztem majd éles fájdalom hasított a vállamba, amitől ordítanom kellett. Behunytam a szemem és másik kezemet rászorítottam a vállamra amiből immár vörös vér csordogált. Összeszorítottam a fogam és erőtlenül hanyatlottam a földre. Nem a vállam miatti fájdalom miatt, hanem a lelkem fojtogató keserűsége végett. Rám lőtt. Zac rám lőtt. Tudtam, vagyis inkább sejtettem, hogy mikre képes de azt hittem belül más. Hogy ez a külső csak egy maszk, hogy elriasszon maga mellől mindenkit. Tévedtem. Ez nem álruha. A taszító erő ami Zacből jön az maga Zac. És én.. Azt hiszem félek tőle. Legalábbis most már igen. A korábban elhangzott szavaim mintha csak felelőtlenül a felszínre tört meggondolatlan szavak lettek volna. Egy KISLÁNY szavai. Mert ezzel a viselkedéssel csak ennyit bizonyítok. Hogy éretlen vagyok. Elrabolt egy bűnöző és én csak arra gondoltam, hogy most végre kitörhetek az életemből? Amivel mi is a baj? Vegyük csak számon.. Semmi! SEMMI AZ ÉG VILÁGON! Apa próbál mindent megadni nekem én meg csak nyafogok folyton. Pedig mindenem megvan. Tálcán kínálják nekem a tökéletes jövőt. De ennek most vége. Itt vagyok a sivatag közepén egy sorozat gyilkossal, a vállamból ömlik a vér és rettegek. A halál pusztító gondolata körülölelte az elmémet. Nem sírok! Főleg nem egy ilyen ember miatt. 8 éves korom óta nem jött könnycsepp az arcomra.
Összeszorítottam a szemem, olyannyira, hogy kis csillagokat láttam. Szaporábban vettem a levegőt és megpróbáltam nem ordítani a fájdalomtól.
Zac lassan leengedte a pisztolyt a kezével együtt és mélyen ülő barna szemét rám emelte. Élesen beszívta a levegőt és tett egy lépést felém.

- Ne gyere a közelembe! - sziszegtem a fogaim között. Mint aki meg sem hallotta lépett egy újabbat. - Menj a közelemből te vadállat! - ordítottam most már reszketve. Zac dühösen sóhajtott egyet és megindult felém. Megremegtek a térdeim és az ereimben megfagyott a vér. Hátra felé kezdtem mászni a földön és azon gondolkoztam, hogy van az az ima amit az emberek a halálul előtt szoktak elmondani.. Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes...

Miközben hátrafelé másztam észre sem vettem, hogy kövek vannak alattam. Hirtelen megbotlottam és egy ezredmásodperc alatt terültem el a földön. A karomon a szétnyílt sebbe kövek mentek bele és vágták a bőröm alatt megbújó húst. Nem tudom sikítottam vagy ordítottam-e.. Abban a pillanatban a fájdalmon kívül nem létezett más. Zac egy mélyről jövő sóhajt hallatott és mire feleszméltem már előttem térdelt. Gyengéden megfogta a karomat és megnézte a piszkos, véres sebet. Ellenkeztem volna, de minden erőm elhagyott. Nem értettem Zac viselkedését sem.. Lelőtt és most segít? Valószínűleg agybeteg a srác. Vagy egyszerűen pszichopata. Az is lehet, hogy a kettő egyszerre.

- Húzz innen! - kiabáltam kikelve magamból. Soha senkivel nem beszéltem így, de azt hiszem egy ilyen helyzetben senki sem róhatja ezt fel nekem. Zac elvette a kezét a sebemről és hitetlenül nézett rám. Egy villám gyors mozdulattal felállt és hol a véres kezére, hol a pisztolyra meredt. Arca eltorzult és ha nem csak a szemem játszott velem határozottan állíthatom, hogy vicsorgott.

- Legközelebb majd megtanulod befogni a szádat! - sziszegte és zsebrevágta a fegyvert. Erőteljesen megdörzsölte az arcát és válogatott, finomnak éppen nem mondható szavak kíséretében megint megindult felém. Próbáltam mozdulni, de nem volt erőm. A szemem félig lecsukódott és a fájdalom is kezdett megszűnni. Ahogy minden más is.

- Mit akarsz? - suttogtam szinte hangtalanul.