A nihilista (Befejezett)

Elárulva

Arra eszmélek fel ,hogy nem kapok levegőt mert valami hideg és nedves tömíti el a légzéshez szükséges utakat. Prüszkölve-rázkódva próbálok lélegezni aminek következtében megfeszül a hátam mögött össze bilincselt kezem. Mi a fasz?!Az oldalamra fordulva valahogy sikerűl kikecmeregnem a vízsugár alól  és kell néhány röpke pillanat arra ,hogy káromkodások közbe teljesen magamhoz térjek.
-Kelj fel kutya-rúg bele valaki a rács oldalába-nem sokára show time!
Dühödten nézek a hang irányába miközben határozott mozdulattal kirázom a szemembe logó vizes tincseket.
-Hol vagyok?-ülők fel. Az elázott ruháim által még hidegebbnek érzett levegő megborzongtat. Wow.
-Ne érdekeljen téged kutyuli-vigyorodik el a férfi. Fogsora felének hiányossága inkább három csonkot takar elől. Végig nyalja gusztustalan lilás nyelvével a vékony giliszta ajkait melyek kisebesedtek a szárazságtól. Az arcának beesett árnyékait még jobban besötétítti pár napos borosta halványszűrke szemeit szarkalábak barázdálják. Nyeszlett alkatát bő ruhákkal próbálja eltakarni amely nem árulkodnak nélkülözésről, a slagot fogó ujjain aranygyűrűk villognak.
-Engedj ki innen -rugaszkodok el dühödten a talajtól és vállal csapódom bele a ketrec azon oldalába amely előtt ott áll. Persze a stabil rácsok megállítják az agyatlan támadást amitől a vállam iszonyúan fájni kezd ,de a célom elértem. Lenézően mérem végig a földön ülő, riadt tekintetű férfit aki immár az elszabadult slaggal birkózik ,hogy vissza szerezze az a fölötti irányítást mielőtt teljesen eláztatná magát. Egy ilyen féreg ejtett kelepcébe?!Hol vannak a Blackek?!
-Miért vagyok itt?!-vicsorgok rá dühvel elpalástolva a lelkemet facsaró kétségbe esést-eressz el te féreg!
-Rossz kutya vagy-emelkedik fel vörös fejjel a földről és leveri a port a ruhája száraz feléről majd a zsebébe nyúlva egy lapos fekete dolgot húz elő és megforgatja az ujjai között-és tudod mit csinálnak a rossz kutyákkal? Hát megbüntetik őket.
Látványosnak szánt színpadias mozdulattal nyom meg valamit, de mire eljut az agyamig hihetetlen fájdalom hasít a testembe. Olyan mintha minden egyes molekula ki akarna szakadni a bőrömből, a tüdőmbe bele szorul  a levegő. Fuldokolva esek a rácsnak és magatehetetlenül rángatózni kezdek felkeverve és benyelve evvel az összes port.
Nem tudom mikor marad abba az elektromos áram ütés csak azt veszem észre, hogy már nem érzem az a kínt. A ketrec ajtaja hangosan nyikorogva nyílik ki. Nincs erőm még csak felemelni a fejemet sem, érzem: még nem vagyok ura az izmaimnak.
A fekete kopott cipő finnyásan bökdösi meg az arcom, majd a vékony ujjak hirtelen markolnak bele a hajamba és hihetetlen erővel tépik fel a fejem. A férfi gonoszan vigyorogva a képembe hajol, de vonásait elhomályosítják a könnyeim:
-Egész csinos pofid van kutyus-veregeti meg az arcom cserébe én leköpőm az övét. Kapd be.
-A tied szépsége viszont egy csótányéval vetekszik- vissza kézből kapom a pofont, majd a közelebbről megszemlélt lábbeli megostromolja a hasfalamat is. Ketté görnyedek a fájdalomtól de nem ereszt el.
-Majd én megmutatom neked...-morogja dühtől vörös fejjel miközben hírtelen az nadrágjához nyúl és elkezdi kioldani a sassal díszített ezüstős övcsatot. Lehunyt szemmel várom a csapást mellyel nemrég még egy másik férfi sújtott le, de nem az érkezik. Az izmaim remegnek az elektromosság okozta fájdalomtól, a fejemet még feljebb feszíti. Elkerekednek a szemeim ahogy megérzem az ajkaimhoz nyomódó faszt.
-Gyerünk te korcs-vicsorog rám-szopjál!
Hiába vergődők vagy próbálom elrántani a fejem, ám ő nem ereszt, merev tagja megtalálja a rést az ajkaim között és érezve ezt hihetetlen erővel löki magát a számba. Nem törődik vele, hogy nem kapok levegőt és öklendezem erőszakkal tarja a fejem egy helybe. Próbálom magamtól eltolni de az oxigén hiány megteszi a hatását, az alakja elhomályosodik a kezeim tehetetlenül ránganak a testem mellett. Nem hagy megfulladnom az utolsó pillanatban a földre taszít. Éles fájdalom hasít a tüdőmbe ahogy levegőért kapok miközben előre görnyedve hányok (többnyire csak nyál folyik a számból).
-Tanuld meg te korcs ,hogy már csak egy névtelen senki vagy. Akár itt helyben kifilézhetnélek! Senki se rimánkodna érte...az a szerencséd ,hogy a gazdámnak eladásra kellesz különben már móresre tanítottalak volna!
Nem nézek rá. A testem régi-új rémisztő érzés kezd el érlelni a félelem, a pánik, a bezártság, a megaláztatás  és a düh elegyéből.
Gyűlöletet.
De olyasfélét amit csak egy élet elvételével lehet lemosni a lélekről. Miközben némán hallgattam ahogy kisétál a cellából már tudtam...tudtam ,hogy az első adandó alkalommal én meg fogom ölni.
Nem ez lenne az első alkalom és úgy  sejtem ,hogy az utolsó sem.
Talán percek, talán órák teltek el mire újból  kinyitja a zárat és halk lépések kíséretében vissza tér a rácsokon belülre. Ezernyi ötlet cikázott össze-vissza a fejembe amellyel vérét onthatnám ennek a dögnek, de a néma mozdulatlan pillant súlya számomra még ijesztőbbnek hatott... de már nincs erőm félni.
-Istenem...ne ne neee-a férfi ismerős hangjától egy pillanatra úgy érzem megdermed a levegő, a szívem mintha a fülembe dobogna-Kiba?!
-Mi ez az egész?!-nem tudom honnan szerzem az erőt ahhoz ,hogy felnyomjam magam törökülésbe de megteszem.
-A kurva életbe...,hogy kerültél ide?!-csattan fel a férfi.
Olyan mintha tükörbe néznék csak onnét egy sokkalta idősebb arc tekintene vissza rám megfakult bőrrel és sármmal. Az éles arccsontozat lapos keskeny orral és kissé hegyesebb állkapoccsal megmutatja nekem milyen leszek húsz év múlva. Már ha megérem.
-Azt én is tudni akarom, apa-a férfi a megnevezésre elkapja rólam a tekintetét-Hol vagyok?
A férfi kétségbeesésébe felsóhajt:
-Mondhatjuk úgy ,hogy ez emberkereskedelem...
A szó hallatán megáll a vér az ereimben-ember kereskedelem?!-nem. Mi a picsába keveredtem?!
-Most komolyan?!-nem szól semmit csak bólint-engedj ki innen! Most!
A pánik fülsértően túltömítette a hangomat és a pólusaimat egyaránt.
-Nem tudlak-a zavart suttogás még jobban megrémiszt. Nem tud. Nem tud.
-Miért nem?!-minden születésnapomra eljött, de sosem ígérte meg ,hogy el visz az anyámtól azt, hogy elmenekít tőle és attól a vadállattól messzire. Sosem harcolt értem.
-Mert a külön cellába vagy. Csak azokat az árukat zárják külön cellába akiket a fő nemesi családház tagjai akarnak-lehunyom a szemem. Ez csak egy rossz vicc lehet, egy tévedés.
-Tudom már -veszek hirtelen mély levegőt-ez csak egy rossz állom. Mindjárt felébredek belőle. Ugye?
Erős kezek ragadják meg a vállaimat és vissza ráznak a valóságba. Az apám kétségbeeséstől bekönnyezett szemei megfagyasztják a halványt remény :ez a valóság. A bilincs tényleg vágja a csuklómat, a hátam még mindig ég a fájdalomtól ahogy a nedves ruha rá tapad a bőrömre, sőt még a fejem is lüktetni kezd. Igen ez a kegyetlenség csak a valóságot tudja uralni.
-Minek kellenél te a Belső körzet bármelyik tagjának?!Ismersz egyáltalán nemeseket?-megrázom a fejem mire a hirtelen belésugárzó gondolat mintha felerősítené a fájdalmam. Nem lehet. Pedig logikusnak tűnik sőt a lány rá az egyetlen magyarázat. A kölyök a metróról.
-De miért?!Miért pont én?!-csattanok fel dühösen. Ki kell jutnom innét minél gyorsabban.
-Kiba ki kell jutnod innen-mintha csak olvasna a gondolataimba.
Ám oldalról valami nekicsapódik a rácsnak mire mind a ketten megugrunk, az apám talpon terem és elhátrál tőlem.
Csizma koppan a betonon majd lassan elő tűnik a sötétből az előbb eltávozó féreg.
-Mi tört...?-kezdném tétován, de belém fojtja a szót.
-Ezt most be kell adnom-az injekciós flaska megvillan a félhomályba. Az alsó ajkamba harapok ahogy megérzem a feszítő érzést a vállamba.
-Mi ez?-nem válaszol.
-Be adtad már azt a szar neki Reiner?!-rúg bele a rácsba a girhes férfi. Az apám arca megváltozik : hirtelen hideg maszkot ölt fel ahogy felegyenesedik miután kihúzta a tűt.
-Ne türelmetlenkedj már az istenit, mindig nekem marad a szar munka-dörmögi miközben a zsebéből előhalászott rozsdás kulccsal vissza zárja a zárat. Ej,ej ez most komoly?! Egyáltalán honnan ismeri ezt a patkányt... és mit keres itt az apám?
Mintha fény gyúlna az agyamba. Mintha csak most érkezett volna az elmúlt percek valódi jelentése az tudatomba...
-Ez most komoly?!-ordítok utána hirtelen pedig azt hittem ,hogy a torkom annyira  összeszorult ,hogy már nem tudok megszólalni  de mégsem így van-csak hagyod ,hogy úgy eladjanak?! Milyen ember vagy te?! Milyen apa vagy?!
Mindkét alak megmerevedik:
-Reiner ismered ezt az átkozott korcsot?!Miről beszél?-bár távol állnak érzem a két alak között húzódó szinte már tapinthatóvá váló feszültséget. Ám a következő szavak nem ,hogy megállítják ...jéggé dermesztik a szívemet.
-Nem. Nem ismerem...biztos a gyógyszerektől beszél félre. A világom romjai mintha most molekuláikra estek volna szét. Elszáll belőlem az erő ,hogy tartsam magam s a ketrec aljzatára rogyva hagyom had terjedjen szét bennem a jég melyet a megfagyott szívem pumpál az ereimbe. A hideg lezsibbaszt s elkergeti a félelmet és a pánikot a testemből. Elmúlik a fájdalom is...minden. Csak a mocskos fa deszkák sziluettje, a hangok és a dermesztő hideg marad meg nekem.
Halványan érzékelem a változást, de mintha csak töredékeket látnék a külvilágból. Valahova visznek...ketrecestűl. Az érzékszerveim felmondták a szolgálatot és belegabalyodtak a nemlétező valóságba hiszen érzem a szavaknak bűzös gázfelhőjét és hallom a színeket. Mind egymást túlsikítva próbálja érvényre juttatni magát.
Tömeg. Lemondott rólam.
Füst. Nincs miért élnem.
Farkas. Nincs értelme.
Gyűrű, arany.
Úgy tűnik eladtak, hisz a föld alattam megint mozog ...minden mozog csak én nem tudok. Képtelen vagyok rá.
Ez a zaj mint valami tompa morajlás bejárja a hallójáratomat és beékeli magát a fejembe. Nem érzem a testem, olyan mintha a semmibe döcögve lebegnék. Hallom a hangokat távoli beszélgetés zaját.