Evés után, elmentünk a Starbucksba, ahol persze elég sokan észrevették Bebet is és természetesen engem is. Vagy ezernyi képet készítettünk a rajongókkal, válaszoltunk a kérdésekre, de amikor a Back to yourol kérdeztek, nem árultunk el sok mindent. Pár nap és úgyis megtudják, szóval nincsen bűntudatom, hogy nem mondtam el, milyen is lesz.
Viszont amikor arról kérdeztek hogy Harryről szól-e a dal, egy kicsit lesokkolódtam. Nem tudtam mit válaszolni, mert akkor azzal elárultam volna magam, de a végén tagadtam.
Ezek után bementünk és végre elkértük amit szerettünk volna. Én egy vaníliás capuchinót kértem, Bebe pedig egy jegeskávét.
A kért italokkal leültünk az egyik boxba és miközben fogyasztottuk a kért italokat, beszélgettünk semmiségekről.
Éppen befejeződött a kávéház rádiójában az év slágere a Despacito, amikor is lejátszottak valamit, amit amikor meghallottam olyan fehér lettem mint a fal.
"Sweet creature
Had another talk about where its going wrong.
But we're still young
I don't where we going probably know we're alone..."
Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy bemegyek valahova, ahol végre nem kell Rá gondolnom, erre leadják az Ő számát. Harryét. Hát lehet ennél rosszabb? A következő pillanatban meg is tudtam a választ a kérdésemre, ugyanis az utcáról sikítások, majd ordibálások hallatszottak ki.
-URAMISTEN. HARRY STYLES ITT VAN!-kiabálta egy fan, aki éppen akkor ment ki a kávézóból.
-Lou. LOUIS! Itt van Harry, szerintem mi menjünk, jó?
-Ne Bebe! Ha most kimegyünk, abbol tuti hogy baj lesz. Ha itt maradunk, talán nem vesz észre minket.
Viszont cseréljünk helyet mert nem akarom hogy....-nem tudtam befejezni mert épp akkor lépett be az ajtón maga a megtestesült ördög, álruhában. Harry Edward Styles.
Harry
-Szia Ni! Nem lenne gond ha átmennék hozzád ma?
-Szia Harry, dehogy is. De te is Los Angelesben vagy?
-Igen itt vagyok és éppen halálra unom magam.
-Na mivan? A nagy Harry Styles nem talál magának elfoglaltságot?-kérdezte nevetve.
-Neeem. Most éppen a nagy Harry Styles unatkozik... Mit csináljak?
-Rendben haver talizzunk. Ma én is szabad vagyok. Akkor 2?
-Rendben. 2-kor tali! Szia!-mondtam majd ki is nyomtam.
Na igen. Harry Styles vagyok. De gondolom mindenki ismer. 2017 van, kiadtam az első önálló albumomat, hamarosan megjelenik a Dunkirk című filmem és 2018-ban világkörüli turnéra indulok.
Semmi dolgom nincsen ma, hála a jó égnek nem hívtak ma be semmilyen interjúra vagy valami, szóval itthon pihenek. Jajj bocsánat, pihennék, ha nem lepnék el az agyamat folyamatosan a képek, amint mindenféle szukákkal lefekszem. Neeem, ez nem én vagyok. Nekem csak egy valaki kéne, csak eddig magamnak sem vallottam be hogy én őt szeretem. Voltak futó kalandjaink és késöbb ő be is vallotta érzelmeit, de akkor elutasítottam. Igen, ilyen nagy fasz voltam. Megbántottam, amikor meg bocsánatot kértem, már nem bocsájtott meg, amit én úgy fogadtam hogy leordítottam a fejét, undorítónak tartottam az egészet. Viszont ekkor rájöttem, hogy miért is kapálózok ennyire érte. Mert szeretem. Viszont már semmit nem tehetek ellene, hogy visszaszerezzem. 2015. Köszönőviszonyban sem voltunk egymással. Az az ölelés az utolsó koncerten, azért tűnt olyan érzelemmel telinek, mert.... Nem is tudom rá a választ. Oh, mégis megvan. Ha Ő nem is érzett irántam már semmit, én igen és ebbe az ölelésembe beleadtam minden szeretetemet iránta. Csak ő nem vette ezt át... Aztán egy tragédia miatt újra össze kellett hogy jöjjön a csapatunk. Jay halálakor, Louis felhívott. Én épp ott voltam a közelben amellett a kórház mellett, ahol Jay volt. Kérdezte hogy merre vagyok, mire azt feleltem hogy Londonban, miért. A válasz az volt, hogy szüksége van rám és hogy menjek a kórházba mert Jay ott van. Azt hittem hogy csak engem hívott, de aztán kiderült, hogy nem, én voltam az utolsó akit felhívott és csak én értem rá. A kórházhoz siettem ahogy tudtam, de mikor beértem a megfelelő korterembe, csak annyit láttam hogy Louis sír. Mit sír? Zokog. Azonnal odamentem, megöleltem. Pár percig ott sírt a vállamon, én meg tartottam és csak öleltem.
Az Xfaktoros fellépésének a hétvégéjén én is ott voltam és megnéztem őt. Gyönyörű hangját sírva hallgattam, mert a szöveg, amit énekelt, a lelkemig hatolt. De aznap nem beszéltünk sokat. Nekem amúgyis el kellett hamar mennem. Pedig maradtam volna. De elküldtek. Azóta viszont nem is láttam...
Eléggé elkalandozott a figyelmem és arra eszméltem fel hogy húsz perce csak ülök egyhelyben a gondolataimba merülve és sírok. Nem könnyezek, sírok. Fáj, hogy nem lehetek vele, mert igazán akkor jöttem rá, hogy hiányzik és szüksége van rám, amikor ott voltam vele a kórházban. És ekkor jöttem csak rá, hogy nekem is szükségem van rá.
Mikor rápillantottam a faliórára, arra lettem figyelmes, hogy már dél van, szóval elmentem készülödni.
Fürdés és öltözködés után még leültem egy kicsit, majd elindultam a közeli kávézó felé. Mivel elég hamar odaértem, irtam egy üzit Ni-nek, hogy bemegyek és rendelek valamit. Mondta hogy oké és hogy rendeljek már neki is valamit. Visszairtam, majd be is mentem a café-ba, mit sem sejtve.
Automatikusan a pulthoz indultam, de meghallottam azt a hangot, amelyiket már fél éve nem hallhattam. Louis. Itt van. Ebben a kávézóban.
-Neee Bebe! Nem akarom hogy észre vegyen.-mondta halkan, de a különleges hallásomnak köszönhetően meghallottam.
Csak lehunytam a szemem erre a kijelentésre. Szóval látni sem akar és azt sem akarja hogy észre vegyem?
Rendben. Ha eddig neki így volt a jó, hát oké.
-Szia, mit adhatok?-kérdezte a pultoslány, mire megfordultam, de akkor felismert és elkezdett sikítozni:
-URAMISTEN TE HARRY STYLES VAGY ÁÁÁÁÁ-mondta ordítva és kitört a zürzavar.
Én csak lesütöttem a szemem, újra és sóhajtottam. Mibe keveredtem én...
-Uristen kérhetek egy autogramot? Nagyon nagy rajongód vagyok!
-Persze-mosolyogtam rá, mire szerintem beleélvezett a bugyijába. De az tuti hogy az ájulás határán volt.
Sziasztook! :D
Meg is hoztam az új részt, nagyon örülök tetszik nektek. :D
Szép napot, és kitartást.
Lots of Love
XxBogixX
