Without Conscience / 2Jae / Got7Got7 / Befejezett

8. Fejezet

Jaebum pov.

- Ez igaz? - néz rám Youngjae könnyes szemekkel én pedig a pokolra kívánom magam.

- Sajnálom Youngjae! De kérlek hallgass meg! - fogom meg kezét, de kirántja ujjaim közül.

- Hallgattalak eleget már! És tessék Jinyoung, teljesült a vágyad: eltűnők! - mondja, majd utoljára rám nézve elfut bennem pedig megáll az ütő. Nem tűnhet el! Nem!

- Miért? Miért csináltad ezt? - kiálltok rá barátomra, kit mosf legszívesebben megfujtanék. - Meg mondtam, hogy nem akarom. Megmondtam, hogy ne mond el, megkértelek rá Jinyoung! - folynak le könnyeim.

- Én csak végig csináltam, amit megbeszéltünk. - lép elém Jinyoung. - Miért sírsz Jaebum? - törli le könnyeim.

- Mert most üldözted el azt, kit mindennél jobban szeretek. - ölelem magamhoz.

- Jae-Jaebum, miért nem mondtad el? Akkor - suttogja, de nem hagyom hogy végig mondja.

- Akkor is ezt tetted volna. Jinyoung - tolom el magamtól picit - mit ártott neked Youngjae? Nem szenvedett eleget? Meghaltak a szülei, elvesztette a barátait, árvaházban volt, drogba menekült. Mond mit tett amiért neked ezt tetézned kellett?

- Én ezt nem tudtam. A-a szülei meghaltak igen, de a többiről nem tudtam Jaebum. Én csak anyut akartam védeni! Mindig mindig az ő apja miatt sírt, mindig miatta volt szomorú és nem akartam, hogy Youngjae még szomorúbbá tegye! - kezd el könnyezni és tudom, hogy megbánta. - Szerinted, hogy értette, hogy végleg eltűnik? Ugye nem?

- Nem engedem! Menj haza és mond meg anyukádnak, hogy Youngjae eltűnt én pedig megkeresem.

- Megfog ölni. - rémül meg anyja hallatán.

- Nem fog, a fia vagy! - mondom, majd Youngjae után indulok.

- Kérlek Youngjae, ne csinálj hülyeséget!

Jinyoung pov.

Nem gondoltam végig mit teszek, míg Jaebum nem kezdett el sírni. Abban a pillanatban bántam meg még azt is, hogy megszülettem.

- Anya, anya hol vagy? - esek be a nappalinkba, anya után kiálltva, könnyeim letörölve.

- Mi a baj? Mi történt kicsim? - ölel azonnal magához.

- Sajnálom, nagyon! - szorítom magamhoz.

- Mit sajnálsz Jinyoungie?

- El-elüldöztem Youngjaet.. Sajnálom anyu, sajnálom! - bujjok jobban hozzá. - Kérlek, ne haragudj!

- Mi- mit csináltál fiam? - simít végig hátamon.

- Én én csak... Mindig szomorú voltál miattuk. Akárhányszor kérdeztem rá Youngjae apukájára, mindig sirtál. Nem akartam, hogy ha ide jön: szomorú legyél. - nézek fel arcára, mit könnyek borítanak.

- Kisfiam, félre értetted! Youngjae, ahh. Youngjae a testvéred!

- Mi csoda? - nézek rá elképedve.

- Mi régen nagyon jobban voltunk és szerelmes lettem az apjába. Majd mikor megfogantál elakartam mondani neki, de akkor jelentette be, hogy elveszi feleségül Youngjae anyukáját, aki akkoriban a legjobb barátnőm volt. Tudtam, hogy szerelmesek egymásba, így mielőtt megszületél volna: elköltöztem. Sosem tudta meg, hogy van egy másik fia és ezért voltam mindig szomorú. Mert neked sosem lehet apukád, sajnálom kincsem.
Youngjae nem tehet semmiről, a tárgyalásig azt sem tudta, hogy létezünk. Nagyon sokat szenvedett az elmúlt pár hónapban és azt akartam, hogy boldog családban maradjon, ne kelljen vissza mennie az intézetbe.
Kicsim, hogy értetted, hogy elüldözted? Hol van?

- Nem tudom, sajnálom! Annyira sajnálom! - sírom el magam. A testvérem? És és így bántam vele? Még a legjobb baráromat is tönkre tettem ezzel...