Forever Was In His Eyes [Translation]

Part 1

2032. Július, Valjean 73. születésnapja

Grantaire a kanapén ült Valjean házában, körülötte pedig ott volt a családja és az összes barátja. Mindannyian az öreg férfi születésnapját ünnepelni voltak ott. Körbenézett és elszomorította a tudat, hogy Enjolrasnak is itt kellene lennie, de ennek ellenére most mégsem lehet közöttük. Már 17 éve, hogy nem volt itt.

Cosette a vállára tette a kezét, és felrázta a révületéből. Grantaire felnézett rá, és tisztában volt vele, hogy a lány tudja mire gondol, ezért egy lágy mosolyt küldött felé. A figyelmét aztán újra Joly történetére összpontosította, aki épp arról a kisfiúról beszélt, akinek épp egy injekciót próbált beadni, ám a fiúnak dühkitörése lett és megharapta Joly ujját. Mikor elsőnek hallotta még vicces volt, de már a 12. mesélésénél nem igazán volt az.

Joly történet épphogy a végére ért, mikor Grantaire 6 éves unokaöccse, Stefan és 4 éves unokahúga, Catherine kiabálva -amivel megzavarták Joly mesélését- berohantak a szobába egy képet tartva. Grantaire-hez futottak és feltartották a képet.

"'Aire! Ő kicsoda?" kérdezte Stefan. Grantaire elvette a képet a kisfiútól, és látta, hogy ez az a kép, amit Cosette csinált róla és Enjolrasról néhány héttel azelőtt, hogy a fiú meghalt. A képen Enjolras a kanapén feküdt, miközben a feje Grantaire ölébe hajtotta.

"Ő Enjolras. Édesanyád testvére és valaki, aki nekem...nagyon fontos volt."

"Mi történt vele?" kérdezte Catherine.

Grantaire szomorúan mosolygott, "Nagyon beteg volt, és az orvosok nem tudták megmenteni már, szóval meghalt."

"De túl szép volt ahhoz, hogy meghaljon." mondta a kislány a képet nézve.

Grantaire is lenézett a képre, és igen, Enjolras tényleg gyönyörű volt, annak ellenére, hogy már nagyon vékony és sápadt volt. A szőke tincsei elvesztették már csodálatos csillogásuk, az arca beesett volt, a szemei inkább szürkék voltak, mint kékek és sötét karikák voltak a szeme alatt, de még így is gyönyörű volt. Enjolras mindig is gyönyörű volt Grantaire számára, mindegy volt hogyan nézett ki.

"Igen, tényleg az volt. Mit szólnátok egy történethez?" A gyerekek izgatottan bólogattak. Grantaire körbenézett a szobán, és látta az aggódó arcokat. Valjean, halkan megkérdezte, hogy biztos készen áll-e rá. Óvatosan bólintott és visszafordította az arcát a unokahúgára és unokaöccsére.

"A 2014-es évben, 18 éves voltam. Végzős voltam a haven-i gimnáziumban. Népszerű voltam, de az iskola akkoriban nem igazán számított nekem...

2014 szeptembere

Nem érdekeltek a jegyek, az érettségi vagy a szabályok. Az egyetlen ami számított, hogy fenntartsam a népszerűségem. Cinikus voltam, céltalan és lázadó. A történet az öregdiák meccs utáni hétfőn kezdődik. Be lettem hívatva Javert igazgató irodájába amiért összefirkáltam az iskola falait.

Grantaire Javert irodájában ült, arra várva, hogy a férfi végre megérkezzen. Az ebédszüneti csengő megszólalt, és ha az igazgató nem ér ide időben, le fogja késni a kedvenc időszakát a napból. Hallotta ahogy az ajtó kinyílik mögötte, és Javert belépett. Leült a saját íróasztalához és farkasszemet néztek egymással. Ez nem az első alkalom volt, hogy Grantaire itt ült és egyértelműen nem is az utolsó.

Egymást bámulták néhány percig, mikor Javert végre megtörte a csendet.

"Megbízható forrásból tudom, hogy elkaptak téged pénteken a meccs alatt, miközben épp az iskola külső falait rongáltad meg a festékszórókkal. Túl sötét volt ahhoz, hogy a biztonsági kamerák bármit is felvegyenek, de amikor megláttuk az 'R' betűt a "festményed" alatt, elég egyszerű volt kikövetkeztetni, hogy ki volt a tettes."

Grantaire unottan ült a székben. A fejét a kezében pihentette, és egy kihívó mosolyt küldött az igazgató felé. "Szóval, ki fog rúgni?"

"Ma nem" nézett rá Javert. "Ahelyett, hogy kirúgnálak büntetésképpen, úgy döntöttem, hogy le fogod mosni a falat, amit vászonnak használtál, segíteni fogsz a gondnoknak iskola után és részt fogsz venni a dráma klub első előadásában." sorolta fel Javert a büntetéseket.

"Az őszi musical-ben?" elképedve nézett a férfire Grantaire.

Javert bólintott. "Most kezdted el az utolsó éved a középiskolában, Nicolas. Itt az ideje, hogy más emberekkel is megismerkedj. Végeztünk."

Grantaire megforgatta szemeit mielőtt felvette a hátizsákját és elindult kifelé, de Javert még utána kiáltott, amikor a fiú épp elhagyni akarta az irodát.

"Ez az utolsó esélyed. Ne rontsd el."

Grantaire kisétált az irodából. A szekrényéhez sétált, és berakta a táskáját, majd az ebédlő felé vette az irányt. Mire odaért, már az összes jó kaja elfogyott, így neki már csak az undorító "rejtélyes" étel maradt. Miután megkapta a tálcájára, az asztal felé vette az irányt, ahol mindig ült a barátaival, és akik már ott is voltak. A legjobb barátja, Joly vette észre először.

"Szóval, mondj el mindent! Leszidott nagyon?"

"Nem, csak annyit mondott, hogy tudja, hogy én voltam, és hogy nem fognak kirúgni, már amennyiben letakarítom a falakat, segítek a gondnoknak iskola után és részt veszek abban a kibaszott őszi előadásban." mesélte Grantaire a barátainak.

Bahorel felnevetett. "Váó! Csak egy kis büntetés. Javert egyre puhányabb."

"Csak remélem, hogy ez az utolsó év gyorsan fog eltelni, és végre kikerülhetünk ebből a koszfészekből." mondta Eponine, Bahorel és Feuilly barátnője.

Bahorel az egyik kezével átkarolta. "Ne aggódj, bébi, gyorsan fog. Azután, azt csinálunk amit akarunk." Aztán magához húzta egy nyelves csókra, ami egy undorodott sóhajtásra késztette a társaság többi tagját, mire Eponine felmutatta a középső ujját.

Elhúzódtak egymástól mikor Bossuet elválasztotta őket egymástól. A baráti társaság folytatta az ebédet amikor Feuilly észrevett valamit Joly válla fölött.

"Oh, és nézzétek, itt jön az iskola legkedveltebb tanulója!"

Grantaire hátrafordult hogy láthassa miről beszél Feuilly, és meglátta Julien Enjolras-t, a kitűnő tanulót, az LMBTQ+ jogi aktivistáját (aki történetesen maga is meleg volt), Cosette bátyját, Valjean lelkész fiát, amint épp belépett az ebédlő ajtaján. A kezei a vörös pulóverjében voltak, és mindkét vállán a hátizsákja pántjai voltak. Enjolras egy hátsó asztalhoz sétált, ahol csak hárman ültek. Combeferre, Coufeyrac és Jehan, Coufeyrac barátja. A négy fiú annál az asztalnál kitaszítottaknak számítottak, mert mind kitűnő tanulók voltak és osztályelsők.

Grantaire Enjolrasról Cosette-re vezette a tekintetét, aki néhány tanulóval ült, akik a dráma szakkör tagjai lehettek, legalábbis Grantaire szerint. A lányt mindenki nagyon kedvelte, legfőképpen Marius Pontmercy, aki azóta üldözte a lányt, mióta az iskolába került. Most már járnak, de senki nem felejti el a történetet Mariusról, aki Cosette-t hívta az öregdiák bálra amikor még csak elsős volt. Annyira ideges volt, hogy megcsúszott és egy nagy kupac sárba esett. Cosette ezt megnyerőnek találta, és igent mondott, azóta pedig együtt vannak.

Csak akkor szakadt el a gondolataitól Grantaire, mikor meghallotta Eponine hangját.

"Nincs másik pulóvere? Esküszöm, hogy mindennap ezt hordja a második év óta. Nincs itt az idő, nem is tudom, egy újat venni?"

A társaság nevetni kezdett Eponine megjegyzésén mielőtt mindannyian visszafordultak volna az ebédjükhöz. Egyikük sem vette észre hogy Enjolras az ő irányukba nézett. Legfőképpen Grantaire-re.

***