Lassú kezek ~Befejezett~

V. Rész - Különleges vagy

Niall egy fekete Range Over-hez vezet. Tetszett, hogy udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, és nem élt vissza a helyzetével. Azurkék szemeivel rám pillant, levakarhatatlan mosollyal arcán. Megmarkolja a kormányt, nyakán kidudorodnak az ütő erek. Idegesnek látszik. Magamban jót mosolygok ezen. A kínzóan nagy csend közben játszadozni kezdek az arany karkötőmmel, ami már időtlen idők óta a családunkké. Anyáról lányára szállt. Ez az egyetlen dolog, amitől nem voltam hajlandó megválni a szüleimtől kapott ajándékok közül. Ennek érzelmi értéke van, míg a többi csak pótlék, a kihagyott születésnapokért.
- Szép karkötő - szólal meg Niall.
- Kösz - mosolyodok el. - Még most sem árulod el, hova viszel?
- A meglepetésnek az a lényege, hogy meglepődj.

Némasággal adom tudtára, hogy nem éppen vagyok a meglepetések híve. Szeretem tudni mire számíthatok. Ezen Niall persze jót nevet. Az ellenszenv amit iránta éreztem, elszállt mint a kámfor. Mintha egy másik ember társaságában lennék. Mindkettőnknek sikerült szerencsésen feloldódnia, hiszen az egész utat végig beszélgettük. Niall pozitív személyiségéből ragadt némi adag rám is. Már nem tartottam annyira tőle. Észre sem vettem, mikor Niall párhúzamos parkolással parkol be két kocsi közé.
- Hol vagyunk? - nézek körbe.
- Csak gyere - vigyorog, majd kiszállván a kocsijából, nekem is kinyitja az ajtót.

A sétáló utcán haladva nem tudtam nem észre venni, hogy csomóan megbámulták Niall-t, főképp 14-19 életkor között. És kicsit sem volt feltűnő, hogy mindegyik lány. Ki ő, valami istencsászár?

A híres szőkőkúthoz érkezünk, ahová nagy reménnyel jönnek az emberek. Állítólag teljesíti egy kívánságunkat, ha bedobunk egy pénzérmét a víz mélyébe. Niall veszettül kezd a zsebében turkálni.
- Te hiszel ebben? - kérdezem.
- Egy próbát megér - ad egy picurka érmét tenyerembe. - Előbb te.

Megforgatom szemeimet, majd lehunyom azokat. Erősen arra koncentrálok, mit is akarok igazán az élettől. Nehéz, mert elégedett vagyok azzal, amim van. Habár...

Azóta vágyom egy Cocker Spánielre, amióta először láttam a Suzy és Tekergőt. De a szüleim ellenszenve a kutyák iránt, ellehetetlenítette mindezt. Na de most...

Az érmém a vízbe pottyan. Rejtett vigyorral fordulok Ni felé, akinek arckifejezéséből ítélve, gondot jelent a kívánság kiválasztása. Kevesebbet gondolkozott mint én.

Betojok, ha holnap reggelre egy Cocker Spániel fog az ajtó előtt csücsülni.

- Mit kívántál? - érdeklődöm.
- Csak akkor teljesül, ha titokban tartom - mosolyog.
- Akkor hova tovább? - faggatozóm.
- Én eléggé éhes vagyok, szóval ha gondolod, beülhetünk valahova enni.

A gyomorkorgásom többet mondott minden szónál. Ahogy az első, úgy a második helyszín is titokban maradt előttem. Ez egy idő után már nem tudott foglalkoztatni. Egy barátságos kínézetű kajáldához értünk, ami nem egy elegáns étterem, de nem is egy útszéli falatozó, hanem annak a köztese. Ez kifejezetten bejött. Az éttermekben olykor kényelmetlenül érzem magam, valahogy nem az én stílusom. Szívesebben élném le az életemet, McDonalds sajtburgereit, és almás pitéit falatozva. Niall zsebre dugott kezekkel áll a pulthoz.
- Mond hogy nem vagy egy elkényeztetett rák és kaviár evő csaj - néz rám Niall idegesen.
- Egy nagy sajtburgert kérek - röhögtem.
- Hála az égnek - könnyebbűl meg. - Két sajtburgert, és kólát kérünk.

Megint vagy 20 lány legeltette szemét Niall-n, aminek a miértje egyre csak érdekelni kezdett.
- Miért bámulnak meg téged állandóan a lányok? - kérdezek rá.
- Elkerülhetetlen, ha a világ egyik leghíresebb fiú bandájának vagy a tagja.

Egyáltalán nem hangzott felvágásképp. Sokkal inkább érződött a büszkeség a hangjában.
- Nem vagyok otthon a fiú bandákban, szóval mesélhetsz - mosolygok.
- Biztos? Nem akar untatni, meg egyébként is, én szívesebben hallgatnám, ahogy magadról mesélsz - hadakozik.
- Csupa fül vagyok, Horan.
- Az éneklés egészen korán lépett be az életembe, és szerves ideje az életem részét képezi. De soha nem akartam semmit tenni az álmaim eléréséért, amíg az anyám sorozatos unszolására nem jelentkeztem az X Factor-ba 2010-ben. A táborban nem választottak ki. Összetörtem, de valahol élt még bennem a remény, hogy a mentorok adnak még egy esélyt. Aztán behívtak rajtam kívűl még 4 srácot, akik mostanra a legjobb barátaimmá váltak. 5 csodás évünk volt együtt, ezeket az éveket a rajongók tették még szebbé.
- Miért hagytátok abba?
- Hazugság lenne azt mondani, hogy egyikünk sem fantáziálgatott el arról, milyen lenne szólóban csinálni. Tulajdonképpen, mind az öten ezért mentünk az X Factor-ba. Persze mindegy volt milyen formában, de kijelenthetem, hogy egyedül szerettünk volna berobbanni.