Túlsúly

4.

Egy gyilkos vagyok.
Megöltem azt a lányt, aki régen voltam.
Azt a lányt, aki mindig mosolygott, mindig jó kedve volt, minden tánc órára időben megérkezett, rendszeresen beszélt család tagjaival és azt, aki sosem tett volna kárt magában.
Ez a lány már halott. A szeme sötét, karikás. Ritkán mosolyog és ő már nem hisz senkiben és semmiben.
Vissza akarom kapni a régi életem, a régi önmagam.
De nem fogom.
Nincs senki, aki felkarolna és mondaná, hogy gyerünk Tamara! Sikerülni fog! Itt vagyok melletted és együtt legyőzzük a sötétséget!
Pedig jó lenne. Már unom a folyamatos szomorúságot és bántást.
Újra mosolyogni akarok úgy tiszta szívből. Sírni akarok, de a nevetéstól, nem a fájdalomtól! Barátkozni, új embereket megismerni, táncolni és boldog lenni.
De ez mind olyan dolog, amit sosem fogok újra csinálni.

Csütörtök van. Iskolába kell mennem, nem akarok. Gondolkozom azon, hogy lógok. De akkor kicsapnak és nem akarom felhívni magamra a szüleim figyelmét. Jó ez így nekem.
Felöltöztem, majd elindultam a buszmegálló felé.
Az utca sötét volt és kihalt. Mára nagy vihart mondanak. Esni fog. Szeretem az essőt, legalább mikor jövök haza senkinek nem fog feltűnni, hogyha sírok. Mondjuk nem mindtha bárkit is érdekelne.

Mikor beértem az iskola még elég üres volt. Biztos a borús idő miatt késnek a vonatok, hisz tudjátok hogy megy ez itt, Magyarországon; ha egy kicsit is más az időjárás a megszokottnál a közlekedés meghal.
Besiettem a terembe, hogy még véletlenül se fussak össze valakivel. Csak pár osztálytársam van itt. Mindenki el volt foglalva telefonja nyomkodásával. Helyemre ültem, majd bedugtam fülembe a fülhallgatóm és vártam, hogy végre vége legyen a napnak.
Pár perccel később már csoportosan vánszorogtak be az emberek.
Mikor meghallottam a csengőt telefonomat a fülhallgatóval együtt táskámba csúsztattam.
- Csá malacka.- köszönt nekem az egyik lány, Barbi. Tipikusan a szépek csoportjába tartozik; hosszú lábak, karcsú test, kék szem, szőke haj, formás fenék és nagy mellek. - Ma is ocsmány vagy. - nézett végig rajtam fintorogva, majd leült a helyére. Köszönöm szépen miss tökéletes az emlékeztetést, hogy undorító vagyok. Már majdnem elfelejtettem....ja nem.
- Jó reggelt! - jött be a tanár, mire mindenki felállt, tiszteletet adva neki. - Üljetek le. - mondta, mire mindenki helyet foglalt.
Már az óra fele is eltelhetett, mikor valami neki csapódott a fejemnek.
Ne foglalkozz velük Tami. Nem éri meg, te jobb vagy ennél!!! - próbáltam nyugtatni magam, de mikor másodszor is éreztem ugyan azt a hajam keresztül a fejbőrömön hátra fordultam, mire a mögöttem ülőkből kitőrt a nevetést és hozzám vágtak egy papírgalacsínt. Előre fordultam. Szememben könnyek gyűltek össze, de nem sírhatok. Előttük nem.
Mikor kicsöngettek én voltam az első, aki elhagyta a termet. Az egész szünetet a wc-ben töltöttem. Majd betegségre hivatkozva hazamentem.

Újra itthon.
Újra egyedül.
De legalább itt senki sem piszkálhat. Ittam egy kis vizet, majd a szobámba mentem. Ledőltem az ágyamra és élveztem a csendet. Csak néztem a plafont és azon gondolkoztam, hogy mit rontottam el?! Miért lettem ilyen amilyen és mért nem hagynak már békén?!
Újra pengémhez nyúltam.
Újra végighúztam bőrömön sebeket hagyva magamon.