Túlsúly

5.

Péntek van. Utolsó nap a héten. Itt van a hétvége, amit annyira imádok. Nem kell iskolába mennem, nem kell találkozni az osztállyal.
De ez a nap nem volt a szokványos napok közé sorolható. Ugyanis Bence, a tesóm küldött egy sms-t hogy hazajön!!!!
Annyira örültem neki, rég éreztem már ilyet. Rég éreztem ezt a boldogságot.
De a kedvem hamar elment, eszembe jutott, hogy még iskolába kell mennem.
Felöltöztem, lófarokba kötöttem a hajam, nem érdekelt, hogy az amúgy is duci arcom így még kerekebbnek látszott, amióta ebbe a suliba járok leszarom, hogy milyen a megjelenésem.

Újra itt. Újra szenvedek.

Aki kitalálta, hogy a gyerekek kötelezően járjanak iskolába remélem forog a sírjában. De komolyan, az iskolában hiába tanulod meg a pitagorasz tételt, Petőfi életét, a francia forradalmat, ha az élethez hülye vagy. Nem a jegyek szerint kéne elítélni a diákokat, mert lehetsz kitűnő tanuló, de egy paraszt és lehetsz egy bukott diák, de egy csupa szív ember  Ha már létezik ilyen hely inkább azt kéne megtanulni, hogy hogy kell a "nagy betűs" életben élni. Megtanulni, hogy az életben nagyon sok mindenért felelősséget kell vállalnunk, meg kéne tanulni, hogy a pénz nem játék, spórolni kell vele, pár év múlva már nem lesz anyuci és apuci, aki helyettünk megoldja az anyagi problémákat. Meg kéne tanulni az idősebbek iránti tiszteletet és ha szembe jön velünk egy idősebb bácsi nem kinevetni az esetlegi lassúságát vagy kerekesszékét, a tömegközlekedési eszközökön helyet adni idősebb társainknak és nem végig nézni, ahogy a zötykölődő járművön orra esik. És meg kéne tanulni azt is, hogy a kinézetnek sokszor nem lehet hinni, hiszen a só is úgy néz ki, mint a cukor.

Az utolsó óra biológia volt, ez az egy tantárgy, ami egy nagyon minimális szinten érdekel, de ezzel sem fogok kezdeni semmit az életben, nem leszek se orvos, se szülésznő, szóval tök mindegy. 

Szokás szerint ezek a balfaszok most sem hagytak békén, folyamatosan dobálták hozzám a csúnyábbnál csúnyább megjegyzéseiket. A nap fénypontja az volt, mikor a biológia tanárunk mondta, hogy a medúza nem érez fájdalmat; nem lát, nem hall, csak van. Erre kedves osztálytársaim beszólogattak, hogy úúúú most nem DuciTami-rol van szó. Hahaha nagyon viccesek. Persze mindenkinek tetszett, csak nekem nem. A tanár alig bírta elcsitítani őket.

Mikor kicsengettek az utolsó óráról boldogan ugrándoztam ki a kapun, mivel végre láthatom szeretett testvéremeeeet. Alig várom!!!!!

Felszálltam az ismét túlzsúfolt buszra, majd suhantam is haza. Azt hittem, hogy mikor belépek az ajtón, meglátom Bencét egyből a nyakába ugrok, de sajnos ez nem így történt.

Mikor hazaértem a ház szokás szerint üres volt. Ezt nem értem, hol vannak a többiek?? Elővettem táskámból a telefonom, hogy felhívjam anyát, de ő nem vette fel. Megcsörgettem apát, ő sem válaszolt, végső soron Bencét hívtam, de nem meg lepő ő sem vette fel. Megvontam vállam gondoltam majd jönnek. Bementem a konyhába, hogy egyek valamit. A pulton ott volt egy kis cetli, ahogy reggelente szokott lenni. Kezembe vettem, majd  mikor elolvastam kitört belőlem a sírás.

" Tami! Sajnálom, de Bence nem tudott hazajönni. Majd este mindent elmagyarázunk. Szeretlek, anya. ,,       - ez állt a papíron -

Nem értem miért nem tudott hazajönni, ő is cserben hagyott. Anya is ahelyett, hogy felhívna hagyott egy szaros cetlit és azt hiszi, hogy ez így jól van. Azt sem tudom mikor láttam már őket utoljára, hogy mikor beszélgettem velük személyesen, mert attól, hogy néha dobunk egymásnak egy üzenetet az még kurvára nem normális kapcsolat.

De mindegy is ezt is én rontottam el. Én voltam az, aki elzárkózott a világ elől, én voltam az, aki eldobott magától mindenkit. Minden az én hibám. Talán, ha nem születek meg a szüleimnek is jobb lenne, nem kéne aggódniuk azért, mert négy tantárgyból állok bukásra vagy azért mert a lányuk egy elcseszett nyomorult, akinek egy barátja sincs, sőt az emberek még észre sem veszik. 

Vagy nem is aggódnak, hanem leszarnak?! A munkájuk miatt nem jut rám sok idejük. Minden fontosabb nekik, mint én. Na látjátok?! Ezért sem kellett volna megszületnem. Mennyi időt raboltam már el tőlük?! Hány évet pazaroltak már rám?! Azok az értékes évek, amiket a karrierjükre vagy már fontos dologra is fordíthattak volna. Azokat vettem el tőlük...

Nem érdemes élnem, tönkre tettem mindenkit.. Anyát. Apát. Bencét. És magamat is.....