Túlsúly

8.

Erős vagyok!
Legalább is annak kell lennem. El kell hinnem, hogy készen állok változtatni és hogy képes leszek végig csinálni. Nehéz lesz. Nagyon nehéz. De ez van. Sajnos az élet nehéz, de ha nem lenne az hol lenne a kihívás?
Kihívás.
Kihívás minden egyes perc az életben, minden egyes döntés. De az életben meghozzuk a döntéseinket, legyen az jó vagy rossz, bármilyen is legyen minden lehetőséget ki kell használni és minden lehetséges utat fel kell deríteni.
Én most változtatni szeretnék, olyan döntéseket hozni, amiből remélem, hogy a legjobbak fognak születni. Most nagyon mélyponton vagyok. Most azt gondolhatjátok, jajj egy újabb kis tini lány, aki csak picsogni tud. Lehet igazatok van. Lehet jogosan gondoljátok ezt. De amit érzek, azt a sötétséget, azt az ürességet én nem kívánom senkinek. Aki tudja miről beszélek talán megért. Talán megérti min megyek most keresztül.
Még mindig az ágyamon fekszem, nézem a plafot és azon gondolkodom, hogy hol rontottam el?! Hol csúszott ki minden a kezemből? Szememből ömleni kezdenek a könnyek. Felülök, az asztalhoz megyek. Kezembe veszem azt a bizonyos kis éles tárnyat. Jobb kezemben két ujjammal pörgetem. Habozok. Talán ha úgy igazán búcsúznék el tőle könnyebb lenne, hiszen mit számítana még pár vágás a többi tíz, húsz vagy akár harminc mellé?! Szamítana? Nem. De ez az első lépés a "gyógyuláshoz", erősnek lenni és nem kárt tenni magamban. Hogy segít e, ahogy a bőrödön végig húzott penge nyomot hagyva maga után véred a padlóra cseppen? A lelkednek lehet segít. Segít érezni, segít enyhíteni azt az ürességet, ami benned terjeng. De másra nem jó. Nem hozza helyre a dolgokat. Nem hozza vissza a bátyámat, nem békíti ki a szüleimet, nem törli el a hibáimat. Csak a lelki fájdalmak mellett testit is ad. Rejtegetést, hogy nehogy a pulcsiból kilátszódjon. És hazugságot, ha valaki észre veszi. Legyen az az orvos vagy a tanárok. Nyílván, aki már tett magával ilyesmit ismerős neki az a szöveg, hogy "megkarmolt a macskám" , "játszottam a kutyával" vagy hogy "felakadtam a kerítésre". Általában az emberek elhiszik ezeket a hazugságokat, vagy legalább is elhitetik velünk. Visszateszem a pengét az asztalra. Gondolgozom. Visszapörgetem a nem rég megtörtént eseményeket. Amiket anyámnak mondtam. Borzasztóan érzem magam. Ő most egyedül van a szobájában, biztos szügsége lenne rám ebben a sok szarban. De én mit csináltam? Még nagyobb fájdalmat okoztam neki. Kiszaladtam a szobámból egyenesen az szobájukba. Felszakítottam az ajtót, megálltam benne. Az az erős nő, aki mindig mosolyog és minden rosszból valami jót hoz ki. Az a nő, akire régen felnéztem most összeroskadva ül a padlón az ágy előtt. Sír. Ezt a szomorúságot most én okoztam neki. Én okoztam, mert önző vagyok. Nem törődtem mással, mint a saját sajnáltatásommal. Nem törődtem azzal, hogy vajon édesanyám mit érezhet. Vagy, hogy apámmal mi a helyzet. Gondolhattam volna, hogy valami nincs rendben állandóan dolgoznak. Nem találkoznak, nincsenek úgy együtt, mint régen. A tökéletes Váradi család, amit mindenki boldognak és gondtalannak lát. Mára már csak egy hulladék. Darabjára esett. Fáj. Nagyon fáj.
- Ne haragudj anya! - letérdeltem mellé.
Nem szólt semmit, megölelt és mindketten hagytuk, hogy érzéseink könny formában megmutatkozzanak.

Sziasztok!
Remélem tetszett ez a kis szösszenet, ha igen jelezzétek!
1K 😍 köszönöm♥️♥️
Csók💋