Túlsúly

2.

Este van már. A szüleim alszanak. Mindenki alszik. Vajon engem az álmatlanság vagy a szorongás tart ébren?
Megnézem az időt. 3.37.
A gondolatok nem hagynak aludni.
Fekszem az ágyban. Minden sötét. Csak távoli tücskök ciripelését és a szomszéd kutyájának ugatását hallom.
Megrohannak az emlékek, a cselekedetek, a megszégyenítés és a fájdalom. Lyukat égetnek az elmémbe. Könnyes szemekkel szenvedek a fájdalomtól, az ürességtől, ami szívemben lapul. Mikor lesz ennek már vége?

5.18
Kezem elzsibbadt, szemeim még mindig könnyeimtő nedvesek.
Hallom, ahogy szüleim készülődnek a munkába. Midig korán elmennek és csak késő este jönnek haza. Alíg beszélgetünk. Általában a konyhában szokott hagyni anya egy kis üzenetet, amitől mindig mosoly húzódik számra. Hiányzik. Hiányoznak. Eszembe jutnak az emlékek a régi családról. Mikor még kicsik voltunk és Bence is itthon volt. Mikor még szüleimnek nem a munka volt az első, hanem a család. Boldogak voltunk, boldog voltam. De ez is elmúlt már. Ezek is csak emlékek. Bence messze van, szüleim már alíg törődnek velem, és én üres vagyok.

Mikor hallom, hogy szüleim elhagyták a házat és már nem hallom a kocsink motorának zúgását erőt kapok magamhoz, feltápászkodom és kimegyek a konyhába. Felhúzom a redőnyt, majd kiveszek a szekrényből egy poharat és töltök magamnak vizet. Az ablakon kívül arany fénnyel feljön a nap, de még a napvilág első sugaránál is érzem a bennem nyugvó ürességet.
Csak ülök az asztalnál magányosan a poharammal, és ahogy a nap emelkedik az égen visszatükröződik a hűtő fogantyújának ezüstén.
Az időre pillantok.
6.00
El kéne kezdeni készülődni. De amint eszembe jut az iskola és, hogy mi vár rám gyomrom görcsbe ugrik.
Nem. Nem. Nem. Én ezt nem akarom.

Lassan, komótosan elindulok a buszmegálló felé. Szokásos fekete farmer, fekete lengébb felső és fekete bőr kabát van rajtam fekete cipővel és táskával.
Úgy gondolom elég színes egyéniség vagyok.
Fülembe éneklő Ed Sheeran nyugtatja idegeimet.
Megálltam a megállóban. Körbenéztem az ottani embereken. Mindenkin látszódott mennyire nincs életkedve a mai naphoz. Hisz kinek lenne egy ilyen világban!?
A busz fékez. Megindul a tömeg. Én hátrébb maradok, nem akarok emberekkel érintkezni.
A buszon meleg van és tömeg. A kanyarokban az emberek egyszerre dőltek jobbra-balra. Hiába sütött a nap még is olyan szürkének éreztem mindent.

Leszálltam a sulinál. Mikor megláttam az épüketet azonnal azon kattogott az agyam, hogy mikor tudok már hazamenni.
- Szia Tamara! - vállam megrándult. Megijedtem. Nem szoktam meg, hogy hozzám szólnak.
- Szia! - köszöntem vissza hosszú vörös hajú lánynak, Alexandrának, aki maga volt a tökély.
- Miért köszönsz ennek?! - hallom halkan barátnője kérdését, odakaptam tekintetemet és lattam, ahogy a fekete hajú lány undorodva mér végig. A választ nem hallottam, de kíváncsi lettem volna rá.

A terem, ahol első óránk lesz a második emeleten van.
Lihegve lépkedek az utolsó lépcső fokokon. Melegem van. Hátamon izzadságcseppek gyűltek össze és pólóm hozzátapad bőrömhöz.
Kicsit megállok, hogy légzésem és szívverésem normalizálódjon.
Körbe nézek a folyosón.
Pár ember engem néz, páran beszélgetnek és nevetnek, a legtöbben a telefonjukat babrálják.
Hirtelen beszédülök. Úgy érzem, mintha minden szempár engem figyelne, mindenki rajtam nevet és mindenki engem beszél ki.
Gyorsan elindultam a termünk felé. Gondoltam minél kevesebb az ember annál jobb.
Végig nézve osztályomon elkapott a hányinger. Utálom őket teljes szívemből.
- Nézzétek már! Malackának sikerült felérnie a lépcsőkön csengő előtt. - mondja az egyik fiú, akinek nem tudom nevét. Mindenki elkezdettt nevetni. Szemembe könnyek gyűlnek össze, de nem sírhatok. Ott állok az ajtóban és hagyom, hogy nevessenek rajtam. Annyira szánalmas vagyok.
Papírgyűrést hallok majd érzem, hogy nekem csapódik. És még egy. Még egy és még egy.
Újra megtörtént. Újra megszégyenítettek. Újra kinevettek. Újra hagytam.

Minden szünetben piszkáltak, de a legfájóbb pont az volt, mikor az egyik lány osztálytársam, azt hiszem Gabi a neve (de nem biztos) elővett egy papírból kivágott malac fejet arca elé tette és hangosan elkedzte kiabálni, hogy ,, Tamara vagyok röff röff röff. Hobbim az evés, vigyázz nehogy téged is felfaljalak röff röff röff. "   Én meg persze úgy teszem, mintha meg sem hallanám, mintha nem érdekelne. De belül már nem bírom. Belül már összetörtem és padlóra hulltam.
Szédülök. Még nem ettem ma. Nincs étvágyam. Nem érzem értelmét, hogy egyek. Nem szeretem magam annyira, hogy tápláljam.

Mikor hazaértem a ház, mint mindig most is üresen állt. Ledobtam táskámat a sarokba, ittam egy pohár vizet, majd letusoltam. Egy óráig ültem a zuhany alatt. Éreztem, ahogy lemossa víz a ma összeszedet mocskot. Kár, hogy a lelkemet nem lehet így tisztítani.

Ma kedd van. Tánc. De nem megyek. Nincs kedvem. Imádok táncolni, de annyira rosszul érzem magam lelkileg, hogy nem tudnék mindent beleadni. Nem akarok csalódást okozni se magamnak sem a tanáromnak.

Egész nap csak az ágyamban feküdtem és gyötörtem magam. Újra előkerült a körzőm. Újabb vágásokat ejtettem magom, ezúzttal a hasamon.
Ahogy vérem csurog könyemmel párhuzamosan szívem egyre lasabban ver.
Kezdek megnyugodni. Kezdem érezni a szabadságot, amit a sebek okoznak. Leteszem a körzőt. Kezem véres. Minden véres. Vajon ha az ütőeremnél vágtam volna ilyen mélyen élnék még?
Nem akarok élni, de nem tudok meghalni. Gyáva vagyok. Gyáva még a halálhoz is.