Az emlékek fontosak, de arra nem gondolunk, hogy mik vagy kik teszik teljessé.
Az arcok. Csak is az arcok, az emberek a legfontosabbak az emlékekben.
Nélkülük egy emlék olyan, mint egy sivár és üres tájkép.
Gyönyörű, verőfényes éjszaka volt. A csillagok reggeli harmat cseppként ragyogtak az égen. Fényük visszatükröződött a tenger vízén.
Imádtam esténként kijárni a kikötőbe. Ilyenkor, tavasz végén, csodálatos a látvány. Csend van. A város zaja nem ér el ide és a forgalom itt este felé, igencsak kihal. Egyedül vagyok. Egyedül, szánalmasan. Megszoktam már, hogy nincs, aki átölel, hogy nincs, aki felvidít, aki a barátom lehetne. Nem szeretnek az emberek. Én próbáltam barátkozni, de ők mindig csak elfordultak tőlem, ezért járok ki ide, ilyen sűrűn. Ha már magányos vagyok, akkor miért ne lehetnék szép helyen magányos?
Előre meredve bámulom a tájat, mikor egy apróbb nesz üti meg fülem. Hátra fordulok a város irányába. Először nem igazán veszem észre a zaj forrását, de amint megtalálom, a vér is megfagy bennem.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
A sikátor mélyén épp egy embert vertek egyszerre többen, míg végül a férfi holtan rogy össze. Felfogni sincs időm, de a másik két pasi észre vesz és felém kezd közeledni. Hatalmas, tágranyílt szemekkel figyelem őket, majd mikor felfedezek egy menekülési útvonalat, azonnal felpattanok és rohanni kezdek.
Berohanok az egyik sikátorba és meghúzom magam egy nagyobb szemetes mögött, hogy megvárjam míg elmennek.
Még sose féltem ennyire, pedig már sokan bántottak és vertek össze a suliban. Nem értettem soha, hogy miért jó ez a többi gyereknek, de én csak gyáván hagytam magam, hátha így előbb befejezik. Most pedig vadidegen emberek akarnak bántani, csak azért, mert rosszkor voltam rossz helyen.
Léptek közeledteit hallom. Lépkedéseket a sikátorban, majd beszédet.
-A főnök elégedett lesz, nyugi. Elég szépen elrendeztük azt az ürgét.
-Tudom...
-Akkor meg?
-Mi az, hogy akkor meg?! Te totál hülye vagy Wonho, ugye tudod?!
-Héj! Jooheon! Lehet, hogy te régebb óta vagy ennek a szervezetnek a tagja, de attól még én idősebb vagyok.
-Lehet, hogy idősebb vagy, de hülyébb is. Igen, jól elrendeztük az ürgét, de az a fiatal srác látta az egészet és így beszámolhat a rendőrségnek! Szóval... Ne pofázz itt, hanem inkább keresd!
-Barom!
-Faszfej!
És ezek a szép szavak tovább. Szerintem nem is kellene félnem, mert ezek a megtalálásom előtt kinyírják egymást.
Mire mindezt végig gondolom, már csak azt veszem észre, hogy az egyik elkiáltja magát:
-Ott van! A szemetes mögött!
Gyorsan realizálom a helyzetet, majd ismét futásba kezdek. Nincs túl sok esélyem, hiszen nem vagyok valami jó kondiba, de attól még megpróbálom menteni az életem. Fejvesztve rohanok, de már felesleges. Valaki kigáncsol és a földre vágódom. Az állam nagyon csattan a hideg aszfalton. Feltápászkodom négykézlábra és remegve a falhoz húzódok, közben a szememmel végig támadóimat szugerálva.
-Mondtam, hogy felesleges idegeskedned, te pöcsfej!
-Jól van Wonho, fogd és vigyük.
-H-Ho-H...Hová? - Dadogom az egyetlen szót, ami jelen helyzetben képes elhagyni számat.
A két férfi egy perverz mosollyal a szájukon néznek rám. Majd a vélhetőleg Jooheonnak hívott közelebb jön hozzám, majd leggugol elém és államat megfogva emeli fel fejem, ezzel megszakíthatatlan szemkontaktust teremtve köztünk.
-Tudod... Általában az olyan szerencsétleneket, mint te, kiszoktuk nyírni, de egy ilyen félős, kis gyönyörű báránykát inkább haza viszünk simogatós háziállatkának.
-Hülyék lennénk megölni drágám. Ha a főnök megtudná, hogy milyen kis cicát öltünk meg... Biztos, hogy kitekerné a nyakunkat. Nem... Nem... Édesem. Viszünk magunkkal.
Ellenkezni se tudtam, csak simán felkapott az egyik, a másik pedig zsákot húzott a fejemre és összekötözte kezem-lábam, majd bevágtak egy, véleményem szerint, furgonba. Nagyot nyekkentem az érkezéstől.
-Remélem, majd a főnök alatt is így fogsz nyögni. - Nevettek fel mind ketten, utána pedig rám zárták az ajtót és velem együtt elhajtottak a kikötőből.
Féltem... Nagyon. Minden ízben remegtem. Nem tudtam mi vár rám. Az eddigiek alapján nem fogok valami jó bánásmódban részesülni, az biztos.
Akkor még az autóban egyáltalán nem is sejtettem, de ezért találtam rá a....
