I Remember /ShowKi ff./ BEFEJEZETT

7.fejezet

Kihyun POV

Pusztított a lélek.
Szemeimben a fények,
Eltűnni látszottak.
Vele kell, hogy maradjak!

Talán, csak az, hogy hirtelen ért sokk, vagy az, hogy Shownu jól fejbe vágott, nem tudom. Csak azt tudom, hogy sötétség van körülöttem.

Nincs hang, még egy lehelet se.
Nincs fény, még egy szín se.

Nem kapok levegőt. Valami fojtogat. Valami, ami olyan... Mint két kéz. Két kéz a nyakam körül, erősen szorítva azt. "Kihyun! Ébredj!" Szemeim kipattannak és a szörnyeteggel találom szembe magam.

-Végre felkeltél. Legalább most... A halálod előtt jól az eszedbe vésed az arcom. - Kissé homályosan láttam, mégis tudtam, hogy ismét Shownu apjával van dolgom.

Próbáltam küzdeni, úgy, mint legelőször, amikor ez megtörtént. "Deja vu!" Nyolc éves koromból. Akkor is pont így küzdöttem és már akkor is segítség kellett. Egyedül nem tudok győzni ellene. Nem érek semmit. Még a saját életemért sem tudok harcolni.

Szemeimbe könnyek gyűltek és már éreztem a halál karjait magamon. Húzott egyre jobban magával le, az örök sötétbe.

-Na mi van? Ilyen könnyen feladod? - Villantott rám egy gúnyos mosolyt. - Ha ennyire hagyod magad, akkor már úgy is vehetjük, hogy te csak öngyilkos lettél. Igaz, egy kis picuri segítség kellett hozzá, de édesem... Én ezt csupa jószándékból teszem. - Mondandója végén jó erőset szorított nyakamon.

Egyre kábultabbnak éreztem magam. Az árnyak sorra öleltek körbe, fekete hálóként, mi a valóság végéig ott tart, a szenvedések bugyrában.

Shownu POV

-Shownu! Állj le! - Kiállt rám Kihyun. Még sose hallottam ilyen határozottan beszélni. Hangjára kicsit meginogtam és lejjebb adtam az erőből, mit a fal ütésének szenteltem, majd ismét, ahogy csak kifért rajtam, úgy vertem ökleimet a fehér vakolatba.

-Shownu! Ez így nem jó! Fejezd! Be! - Szól rám ismét erélyesen, mire felé lendítem öklöm és mielőtt még meggondolhatnám magam, végtagom megérkezik a Gyönyörűség arcához. Rásúlytó erőmértékem a földre kényszeríti.(Mintha egy fizikus lennék. Szakadok magamon.😂) A padlóra érkezve, eszméletét elveszti és lehunyva szemeit fekszik mozdulatlanul.

Szemöldökeim a plafonon koppannak és próbálom minden maradék, megmaradt eszem összeszedni. Könnyekkel küszködve térdelek le hozzá, hogy arcára simítsak.

-Úgy... Sajnálom... Nem így akartam! Nem neked akartam ártani!

-Persze, hogy nem akartad... - Szólal meg valaki a hátam mögül, de mielőtt ránézhetnék, kap el egy éles fájdalom a tarkómban, majd minden elsötétül, én pedig rongybaba módjára hullok a csempére, végleg elveszítve eszméletem.

Mi történik? Miért nem bírok mozdulni? Miért nem hallok és látok semmit? Mi van Kihyunnal? Az én kicsi cicámmal. Fel kell állnom és segítenem kell neki! Ha nem teszek semmit, félő, hogy megint bántódása esik. Csak... Észhez... Kell... Térnem!

Szemhéjaim végre felnyílnak és ismét a koszos és véres kis szobácskában találom magam. Kezemmel magam körül kezdek el tapogatózni, hogy rájöjjek, Kihyun mellettem van e még.