Too shy - Avagy a félénkség átka

Öngyilkos

Álmai egészen a magasba nyúltak, fel, a felhők fölé. Látta a meleg napsugarakat, lepillantván kezei közé, hol a fénynyalábok ellibbentek. Szoknyájuk, a szél susogott, amit annyit mondtak: "Huss!", s a puszta sötétséget hagyták maguk után.

Ő volt az az ember, aki vágyott a hírnévre. A feltűnésre. A kitűnésre. Azt szerette volna, ha nevét ismerik és üdvrivalgás tör ki minden egyes lépte nyomán, amit a piszkos utcakövön megtesz, betöredezett cipője sarkával koptatva az aszfaltjárdát.

Szorgosan töltötte napjait a fiatal író, aki könyveit hatalmas buzgalommal gyártotta. Megérdemelte volna a hírnevet, de, mint annyi író életében, csak halála után lettek kapósak könyvei. Elvégre az emberek azt, ami megvan, nem becsülik, értéke csak akkor nő meg a dolgoknak, ha már régiek, vagy kevés van belőlük, esetleg a kettő együtt.

Miért is becsüljünk meg valamit, amit bármikor megszerethetnénk? Hiszen úgyis ott van, vár ránk.

Örökre, amíg mi vagyunk... Avagy amíg bele nem fárad.

Ő azonban nem akarta feladni, de nem ám. Éjszakákon át írta a novellákat, verseket, komédiákat: epikát, drámát, lírát, mindent, ami éppen eszébe ötlött. Aztán reggel megfürdött - a reggelit kihagyta, hogy még több ideje legyen az alkotásra -, majd rohant a munkába, hogy íródeákként megkeresse kenyerét.

Unalmasan teltek napjai, ő mégis a legnagyobb izgalommal élte meg őket. Aztán egy nap, valami, a tudatában, elkezdett motoszkálni. Mi lenne, ha feladná? Ugyan, nem akarta ő az áldozat szerepét játszani, egész egyszerűen csak el kezdett gondolkozni azon, hogy kezdi unalmasnak vélni azt, amit eddig - rajta kívül - mindenki unalmasnak is tartott.

Hetekig sanyargatták ezek a furcsa ideák. Olyan szorgos ő, de miért is az? Miért ne lehetne lusta?

Ekkoriban történt az, hogy a munkahelyén, ahol dolgozott, elkezdték kiközösíteni, majd rendszeresen el is náspángolták az ebédszünetekben, ha ő nem tett szó nélkül kedvükre.

Egyre többször bántotta saját magát. Mindigis ostobának tartotta azokat, akik önmagukban tettek kárt. De most már megértette. Úgy vélte, ez az egyetlen mód gondjai és problémái elviselésére. Amikor fájt, csak a fájdalomra koncentrált, amit a testében érzett. Ilyenkor kicsit megkönnyebbült a lelke, egy adag altatóval pedig már szinte úgy érezte, lebeg. Hogy merre s hová, azt nem tudta. De nem is ez volt a fontos. Szárnyalhatott.

Aztán pedig, eljött a végzet napja. Már nem elégedtek meg a veréssel. Többet akartak. És el is vették, amit kívántak, véresen és letépett ingében otthagyva őt. Ez teljesen más volt, mint eddig: ezt képtelenség volt elviselni. Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy ő nem lány, de saját mondatai sem jutottak el tudatáig. Már nem tudott örömet lelni sem ebben a világban, sem önmagában.

Hazament és végzett magával. Ott, a művei kupaca előtt, leitta magát, bevett pár szem altatót, aztán engedte, hogy elfollyon minden csepp vére. Szép volt, igéző látvány volt bíboros életnedvét látni elcsurogni. Úgy érezte, ez volt az egyetlen saját döntése egész életében. Mindig a sors fonala irányította, de ez alkalommal nem! Önként, ő maga dobta oda az életét az ördögnek.

Három nap múlva találtak rá. Holtan, megbüdösödve nyár lévén, elázott papírok kupacán. Aztán, szépen kiderült, hogy a mindössze húszonnyolc éves öngyilkos, író volt. Nocsak, ni lám, egy író!

Másnapra tele volt vele és műveivel az újság. "A fiatal író végzett önmagával" - állt a címlapon. Műveit kiadták, kiadó kiadó ellen küzdött, hogy kié legyen a kézirat.

Addig sosem nevezte senki írónak. Most azonban, már úgy aggatták oda a szót, mintha a legnagyobb természetesség lett volna, hogy ő a szavak mestere, s nem csak egy kis kezdő senki, ahogy egész életében tartották.

Senkit nem érdekelt az előélete, csak a tény, hogy hagyott valamit maga után, valamit, ami örökre fennmarad. Hogy ő egy író és vannak irományai.

Népszerű lett.

Ő nem író volt, ő író is maradt. A halálával lett igazán író. S a halála volt az egyetlen, ami híressé tette őt.

Mert így örökre a könyvespolcon maradt, hogy megszerethessék...

_____________________________________________

Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad, remélem a morbidsága ellenére tetszett. ^^