Too shy - Avagy a félénkség átka

Levegőbuborék

Szerelmünk olyan, mint a vízfolyás. Egyszerűen kifolyt kezeim közül. Emlékszem, markoltam volna, de mint a homok, szertefoszlott, elpergett ujjaim között. Olyan volt, mintha egy levegőbuborékot akart volna bekapni az ember, a tenger sötét fenekén. Nagyon is kecsegtető volt, mintha meg lehetett volna tenni, valósággá változtatni, de az illúzió képén túl, igazából lehetetlen volt.

Életem utolsó napján egy késsel és egy fotóalbummal telepedtem le a parkettára. Első vágásomkor egy olyan fotót néztem, amin kiskoromban egy hatalmas mezőn fekszem, és a kamerába felnyújtom a bal talpam. A képen vigyorgok, mint egy vadalma, arcom vonásai kiforratlanok, s éppen ezért mimikám, az érzések, amik arcomon suhannak, roppant könnyen felismerhetők. Aztán ott van az a kép is, amin a ház mellett, a szőlőlugasban vagyok és a sok, lehullott őszi levél között turkálok, miközben a nap arcomra süt. Azt hiszem, a „fellógatom a talpam a fényképezőgép elé" koncepció kreatívabb megoldás volt. Lám csak, a gyerekek kisebb korukban mindig találékonyabbak – íme bebizonyosodott. Biztos a sok esti mese az oka.

Ha most fulladva halnék meg, a fényképnézegetés alig pár másodpercig tartana, habár minden bizonnyal a fájdalom miatt óráknak érezném. Így is fáj, de ez egy kínzó, lassú folyamat, nem egy perc, mikor már nem jutok oxigénhez. Mondjuk, a tenger alá nem vihetnék képeket, eláznának a színes papirosok, s akkor hogyan emlékeznének majd meg rólam, amikor már nem leszek? A képek azért vannak, hogy mutogassuk őket, nem csak azért, hogy legyen mit kihajigálni lomtalanításkor.

Van egy olyan kép is, ahol a karjaid között fekszem, meg egy olyan is, ahol a víz alatt megcsókolsz. Levegőbuborékok vannak körülöttünk mindenhol, szép átlátszóak, olyanok, amik a fényt, mely a víz alá szűrődik, csak még fényesebbé és világosabbá teszik. Egész fehérek.

Mikor végeztem az albummal és rácsuktam a fedelét, lehunytam szemeimet és a tenger alá képzeltem magam. Amikor küzdöttem az elgyengülés ellen, azt képzeltem, hogy lejátszódik szemem előtt az egész életem. Sajnos csak azokat a képeket láttam magam előtt élet gyanánt, amiket az előbb végigböngésztem. Nem baj, azok alapján legalább boldog életet éltem.

A víz lassanként súlyossá válik, azt hiszem agyon fog nyomni, holott ez csak a levegő. Pedig az elején kellemes volt, pont mint, mikor az ember szerelmes lesz. Az elején jó, aztán, a végén meg rossz. Habár lehet, hogy csak én voltam ilyen peches.

Szerelmünk fakó, mint egy levegőbuborék. S ahogy egyre nehezülnek pilláink, egyre csak kopottabb és rosszabb. Mégis, azt hiszem neked lesz a legkellemetlenebb. Bizonyára kellemetlen lesz neked, elvégre te maradsz itt. Itt hagylak.

A képeink tanúsítják, hogy a levegőbuborékok is olyanok, mint a szerelmünk. Saját utakat járnak a sötét mélyben...

__________________________________

Szerves része a nemrég írt különálló novellámnak, az ELTEMET s ELERED - nek, egyfajta előzménye, habár nem alkotnak rész-egészt, inkább csak ugyanahhoz a témához kapcsolódnak. Remélem, hogy tetszett Nektek, s ha érdekel ennek egy kidolgozottabb variánsa is, pillantsatok bele a fentebb említett kis pár perces szösszenetbe.^^