Too shy - Avagy a félénkség átka

Tavaszváró bronzszobor

Az egész világ egy zöld ligetnek tűnt, mintha nem is létezett volna semmi egyéb, csak a természet. Előttem karcsúsodtak a nyírfák, ritkás, rezgő leveleikkel. Árkon-bokron, nagyokat szökkenve caflattak végig az élet porondján az évszázadokat megélt óriástölgyek, de előtűntek a többi közül mindenfajta virágzó, gyümölcsöt növesztők az örök fiatalságot és ugyanakkor a mulandóságot jelképezve. A rózsás barackok szirmait a lágy, ugyanakkor akaratos szellő letépdeste az ágakról, itt-ott már csak a zöld rügyek mulatoztak egymagukban. A cseresznye és a meggy még csak most borult fátyolba, az árnyékos hűvös óvatosan tett fejükre virágkoszorút. Egy kisszilva idén bimbózott először, kitárta csipkézett szárnyait ezzel megbontva ruháját, ártatlanságát a sürgő-forgó, mámorittas hím méhek előtt. Szirmainak végei elpirultak, mikor egy-egy nagyobb darázs közelítette meg őket. Szégyenlősen lesütötték szemüket, aztán, mikor a porzó uraságok megcsókolták halványpiros ajkukat, mégis átengedték édességüket a boldogságot űzőknek.

Láttam két lábon járó, furcsa madárijesztőket is. Szalmakalap volt a fejükön és tarka kendőket lengettek kezükben. Színes, májusnapi forgatagot alkottak a keszkenők, amint spirálként pörgették-forgatták őket a magasban. Ellepték, eltakarták még az eget is, a kék helyett különféle bodza árnyalatú sárga, világos zöldalma, pipacsos vöröslő és a rozsdának és a faágaknak ezernyi színei pompáztak. A madárijesztőknek arcuk is volt: nevetségesnek hatottak erőltetett érzelmeikkel. Egyikőjük sem tűnt természetesnek, spontánnak, s mégis, ha a nézelődő tekintete csak elsiklott rajtuk, észre sem vehette, hogy mennyivel is jobban hasonlít ez az egész egy maszkabálra, semmint egy pergő, minden embert megforgató, vidám és fesztelen, az pillanat hangulatát megélő és megbecsülő táncra.

Ennyit rólad, reményteljes fiatalság...

Egy padon ücsörögtem, tengetve végtelen életemet és időmet. Mellém leültek a valódibbnak tűnő madárijesztők, pár pillanatig, pár levélhullató őszig, majd egy virágot hozó tavaszig velem maradtak, s azután rögtön felpattantak és visszatértek saját, röpke és sietős kis életükbe.

Néha megosztottam a madárijesztőkkel olyan történeteket, melyek létezéséről még én sem tudtam. Úgy beszéltem el őket, hogy ajkaim meg se moccantak, csukva maradtak minduntalan, ha szóra nyitottam őket. De talán már nem is kell mesélnem, hiszen ezek az állandóan új ruhát öltő, puccos, hiú népségek nem csak öltözetükben, de ész tárgyán sem hiányosak. Többet tudnak rólam, mint amennyire én emlékezem. Megvan minden egyes soruk fejemben, amit én életem során lekörmöltem, még olyanok is, amik még csak nem is derengenek, hogy gondolataimat foglalkoztatták volna.

Leülnek mellém, sírnak-rínak semmiségeken – amiken nekem mosolyoghatnékom van –, azután pedig meghallgatják hangtalan, szónélküli, kimondatlan beszédeimet, s vigaszt merítve belőlük, továbbállnak.

Úrfiak és leányok kacagnak, hangjuk betölti a tavaszi mezőt, völgyet, dombot, hegyormot. A várost belepi a pacsirtafüttyben megénekelt virágeső zaja, melyek motorzúgásként nyernek választ kérdéseikre, mikor a Duna vize a morajlásban hullámzásnak ered. Egyesek még köteteimből, mások a vizet nézve keresik az élet igazságát.

Idővel, csak az ujjongó hangok maradtak és a megvető nevetések, melyek születésnapomon is kísértenek. Úgy ismernek, mint a híres-hírhedt szerencsétlen.

Harminckettő.

Meglepetés.

Idegbaj.

Szegénység.

Mint aki a sínek közé esett...

– Tudod mi lesz, ha elcseszem az érettségit? – kérdezi egy arra járó gimnazista a társától.

– No, mi?

– Sínre teszem az életemet, mint József Attila! – mondja, majd még gunyorosabban kuncogni kezd.

A kezeimre nézek, bronz kezeimre, s meg kell állapítanom, hogy habár sosem beszéltem, már írni se tudok, hogy felszólaljak ügyemben. Nem, nem nem; nem biz én. Ez a végtelen vég.

_____________________________

Remélem tetszett melankóliája ellenére^^