Too shy - Avagy a félénkség átka

A szegénységről

A kihűlt ember védőangyala

Nagy pelyhekben hullt a hó. A jégkristályok, a fagyos örömcsinálók, elleptek mindent, mindent saját hatalmukba kerítettek takarójuk által. Büszkén viselték magukon a tisztaságot, majd, mikor a földre lehulltak, s a mocsokkal találkoztak, büszkeségüket vesztvén elkámpicsorodott arcvonásuk, egészen, míg lassan teljesen elolvadtak. Megszínesedtek, s ez a szín maga volt a bűn és tisztátalanság szimbóluma, mely nem más ténnyel állította őket szembe, mint hogy életüket vesztették, megszűntek létezni, mint ragyogó hópehely.

Pedig ők is gyűlöletesen öltek, nem? Csak ölve létezhettek.

A hóban egy férfi feküdt, valahol a főváros egyik sikátorában. Hátát a fagyos, festéklemállott falnak vetette, lustán nekidőlt a piszkosszürke támasznak. Lábait kinyújtotta, végtagjai így keresztben feküdtek egymáson.

Már órák óta itt tengette idejét. Bőven volt neki, ráért. Nem volt senki és semmi, aki fontos volt személyének, vagy akinek pontosan ő lehetett volna fontos. Így nem érte meg élni, az idő pusztán egy végtelenség volt számára, ami akkor ér majd véget, ha ő meghal. Aztán folytatódik tovább, csak éppen nélküle. Nem sokat veszít a világ, de nem is nyer semmit azáltal, ha tőle megszabadul. A fagy pedig igencsak ezt tervezte: el akarta tőle venni a létezés lehetőségét, s az olvadt pelyheknek jég formájában visszaadni azt.

Érezte, hogy lábai teljesen ledermednek, ujjait a hideg szél égeti - hiába is dugja őket zsebre-, s hogy arca lassan olyan lesz, mint egy hóember pofája. Csorgott róla a víz, a hó, mely megolvadt lassan kihűlő lélegzetétől. S a nedvesség kezdett ráfagyni.

Elmentek előtte az emberek, de őt nem vették észre. Ezt akarta hinni: a kabátja túlságosan fehér ahhoz, hogy megláthassák. Túl jó álca - gondolta. Igazából csak nem akarta beismerni: tényleg senki sem törődött vele.

Napok óta egy falatot sem evett. Nem adtak neki az emberek egy fityinget sem, így képtelenség volt számára bármi betevőhöz jutni. Persze, mondhatták volna, hogy miért nem megy el dolgozni, ha éhes, de kérem szépen, a munkához erő kell. S különben is, túl mélyre süllyedt ő már ahhoz, hogy fel tudjon állni kapaszkodó nélkül. Pedig mennyit álmodozott ő egy kapaszkodóról...

Megállt előtte egy férfi. Egy nagyon szép férfi, aki jólöltözöttsége mellett gyönyörű arcéllel kápráztatta el a közönségét, habár meg kell hagyni, senki nem törődött vele sétája során. Pedig olyan volt, mint egy született jótevő. Mint egy királyfi. Mint egy igazi védőangyal. Szemei világítottak, csillogó zöldek voltak, hosszú haját a vállán nyugtatta egy kötött sapka alatt. Kezét nem fedte semmi, cserébe viszont egy esernyőt tartott, ami megóvta fekete kabátját a fehér pelyhektől.

- Jöjjön, meghívom egy teára - szólította meg a hajléktalant.

Kezét nyújtotta és átkísérte a főutcán lévő vásárra. Forró, mélyvörös teát itatott vele, amitől átmelegedett a megfagyott. Beszélgetett vele és mosolygott rá. Valóban káprázatos volt.

Kétségkívül ez is egy volt a reményteli álmodozások közül, melyek hatalmukba kerítették kihűlése közben. Csalóka látomások tűntek fel szeme előtt, s ezek az illúzióképek mindennél szebbek voltak. Lilák, melegek és ígéretesek.

Az ünnepek egy olyan arculatukat mutatták, amikor észrevették megrongyosodott alakját. S szerették őt, rongyosan, koszosak, nevetve és sírva. Emberien. - Ebben a hitben és ezekkel a tarka képzetekkel megtelítődve hunyta le szemét. Örökre.

____________________________________________

Novella a csodákról. Adj egy mosolyt te is az embereknek, hogy nekik is legyen erejük mosolyogni! Boldog Mikulást!

Köszönöm szépen, hogy elolvastad. ><