Too shy - Avagy a félénkség átka

Könyörgöm, csak ne bántsd szavaiddal!

Könyörgöm, csak ne bántsd szavaiddal!

Hogy a fényűző boldogság ménkűs villámai csapjanak bele az emberiség gonosz áradatába! Miért? Miért? Miért? – folyton-folyvást ezt kérdezem magamtól. Miért nem lehet mindenkit egyenlően, ugyanúgy kezelni? Miért félünk? Miért érzünk, miért szánalmat? Miért nem érzünk szánalmat? Miért nem teszünk legalább egyetlen pillanatot boldoggá? Miért kell köpködnünk a másikra, mikor az már így is mocskosabb az utca poránál?

Az utca pora koszosabbá tette őt saját magánál is.

A boltban álltam, és bejött a kis közértbe egy szennyes kabátú férfi. A hatvanas évei környékén járt, de simán el tudtam volna képzelni, hogy csak negyvenes lehetett. Egyedül az arcát fedő piszok öregítette, és a körmei alatt megbúvó feketeség.

Előtte álltam a sorban. Röstellem magam, de azt kívántam, hogy ne jöjjön a közelembe.

Hosszan bámészkodott az újságos állvány előtt, majd mikor a pultos nő már másodjára kiáltott rá, szinte ordítva, hogy mit akar, megfordult.

– Tojást és egy üveg teát – suttogta, miközben a nőnek odanyújtott egy papírt, amire ezek fel voltak írva. Nem tudta, hogy mit hol találhatna, így inkább csak reménykedni tudott, hogy kiszolgálják.

Közben a zsömléimre vártam, amiket a pult túloldaláról adtak. Csak csendesen figyeltem a férfit, végignéztem tetőtől-talpig. Ócska, több éves kabát, koszos cipők, egyedül arca volt tisztább öltözékénél, annál pedig a lelke.

Hallottam, ahogy a nő azt mondta neki, hogy keresse meg maga a tojást meg azt a teát. Elmutatott a bolt másik felébe. Mikor a férfi arrébb ment, az engem kiszolgáló férfinek odasúgott pár rosszalló szócskát.

A koszos öreg visszatért, és le akarta tenni az árukat a pultra, holott azon az én kiválasztottjaim sorakoztak. Helyet csinálva arrébb pakolgatta őket. Megkövültem néztem végig, hogy megfogta a dolgaimat, majd a sajátjait felpakolta a pultra, gondosan elrendezgetve őket, hogy pontosan ugyanabban a síkban kezdődjön síkjuk.

Időközben fizettem, majd pakolni kezdtem. A férfi is így tett, miközben megköszönte a mogorva nőnek a szolgálatot.

– Köszönöm szépen – mondta. Pontosan ezekkel a szavakkal hálálkodott azoknak, akik mélységesen megvetették őt.

– Viszlát – susogtam neki, de biztos vagyok benne, hogy nem hallotta meg. Összezsugorított a társadalom előítélete. Megölt a megszokás. Kiölte belőlem az emberséget.

Sokáig figyeltem az öreg alakját az utcán, míg el nem tűnt az első saroknál.

Emberiség! Miért ölöd meg a szegényeket? Miért bántod a kedveseket? Miért szúród le szavakkal szegecselt kardoddal a betegeket, s gyengéket? Mondd meg, ugyan miért?

______________________________

Egyszerűen csak sajnálom, hogy az vagyok, aki.
Ha elgondolkoztok azon, amit írtam, már megérte rászánni azt a pár percet.