Five Minutes To Midnight

5. TEXTING

Martijn's POV

@lilkleine :
Te írtad azt a verset? 😍  Nagyon tetszik.

@martingarrix :
Igen, én írtam. Egy kis béna semmiség. 😊

Miközben írt lesütötte hosszú pilláit, majd divatos, kockakeretes szemüvegét levette és megtörtölte fáradt szemeit, melyeket az egész napos jegyzetelés és társai igen lemerítettek.

@lilkleine :
Bocs, nem tudok verset írni. Talán majd te
😂

@martingarrix :
Kérlek ne mondj ilyeneket. Biztosan csodásan írsz, hisz mégiscsak te írod a szövegeidet és azok mindig csodásak.

Mikor elküldte fejében átfutott az a bizonyos ,,talán még sem kellett volna" érzés, de ilyenkor mindig eszébe jutottak a másik által írt sokszor túlfűtött sorok és olyankor ezt el is hesegette.

Martijn még mindig nem hitte el, hogy Jorik kicseszett Scholten belekezdett a közös könyvükbe és ehhez még hozzájött a rapper flörtölésre hajazó üzenetei is. Ráadásként még be is követte Instagrammon.

Szíve szószerint megőrült a folytonos kalapálástól, de egy bizonyos érzés állandóan kattogó elméjét nem hagyta nyugodni.

Mi van, ha csak szivat? Ha csak poénból csinálja?

Ezen gondolatokat általában hamar elengedte és inkább igyekezett az egyemtemre és nem éppen nagy baráti körére koncentrálni.
Sok ember kedvelte kedves és nem éppen heves természetét, de igen jó barátja nem sok volt. Köztük volt állandó cinkostársa és nagy titkának egyetlen tudója: az állandóan csajozó Julian Dobbenberg.
Martijn tizenöt volt akárcsak Troye Sivan mikor rájött, hogy nem csak a lányok érdeklik. Két évig sikerült eltitkolnia ezt. Félénksége ellenére volt egy igen csinos barátnője és senki sem sejtette féltve őrzött titkát. Tizenhét volt mikor Julian rájött. Éppen a frissen befutott Lil' Kleine plakátját bámulta mikor ezt barátja észrevette. Mikor Martijnnak feltűntek a bámuló és csodálkozó pillantások egyszerre csak elpityeredett és bevallotta, hogy tetszik neki a mindig trágár és nagyszájú srác. Julian jó barátként csak megölelte és biztosította róla, hogy ugyanúgy legjobb barátok maradnak és segít a kis ,,semmiséget" megőrizni. Később nem egy kínos helyzetből rángatta ki Martijnt. Például az öltözőben álló, lefagyott és éppen majd szétrepedő nadrágjú srácot betolta a zuhany alá. Majd minden jelenlevő fiú osztálytársuknak azt hazudta, hogy Martijnnak csak a végzős évfolyam legkapósabb lánydiákja miatt lettek nadrágszorító gondjai.

Most fegyverhordozója nélkül sietett haza, mivel hétfőn viszonylag kevés órája volt. Mivel a költészetet nem igazán oktatják, így irodalmat hallgatott az Amszterdami Egyetemen. Martijn imádta a szakot amin tanulta, noha a szülei nagyon ellenezték a dolgot. Az apja a családi bélyeggyártó céget akarta a fiú nyakába varrni, anyja pedig magához hasonlóan orvost szeretett volna belőle képezni.

Többek között ez miatt sem vállalta még fel magát.

,,Költő, nem lesz munkája és még meleg is."

A családja egészen biztosan kitagadja, ami ugyebár a mai napig otthon lakó Martijnnak komoly problémát jelentett volna.

Inkább igyekezett ismételten a fülébe üvöltő szövegre figyelni.

Je bent niet serieus, je bent grappig man - imádta a Krantenwijk ezen sorát, noha mindig is komoly és fegyelmezett volt.

Miközben halkan dúdolta a dalt már megint máson, jelen pillanatban versre koncentrált. A versre, melyet Joriknak fog írni. Vagy Lil' Kleinenek. Még mindig nem tudta milyen néven illesse a fiút. Hívja a keresztnevén? De, hát nem is barátok és személyesen nem is ismeri! Hívja Jorik Scholtennek? De az túl hivatalos! Akkor maradjon a már annyiszor említett művésznévnél? De az meg olyan furcsa.

Végül inkább a Joriknál maradt és ezzel egy időben be is lépett az Amstelveenben álló Garritsen-ház hatalmas épületébe.

Miközben levette a cipőjét a konyha felől áradó illatokra felkapta a fejét.

– Martijn te vagy az? – kérdezte anyja finom hangja.

– Igen, anya! – szólt vissza és a kabátja levétele után be is sietett szülőjéhez.

– Milyen napod volt? – kérdezte Mrs. Garritsen, vagyis Karen a sütőt szaglászó fiát.

– Elment. Mikor lesz ebéd?

– Húsz perc, de Laurát meg kell várnunk.

– Ohh – sóhajtott fel.

– Amíg elkészül az ebéd megtérítenél?

– Persze – mondta a fiú és már el is kezdte előszedni a tányérokat.

– Már rég meséltél a lányról... – Martijn önmagát szidva figyelte anyját ahogy gondolkodik. – Johannaról. Már elhívtad randizni?

– Nem, még nem.

– Értem. Pedig egyszer szívesen találkoznék vele. A lánnyal aki már ennyi ideje szédíti a fiamat.

– Majd egyszer – suttogta.

,,Majd ha elsüllyed Amszterdam" – tette hozzá magában.

A terítés elvégzése után ismét megnyitotta az üzeneteit.

@martingarrix :
Nagyon tetszettek amiket írtál. Egyszer talán találkozhatnánk.

,,Küldte: a buta, ábrándozó Martijn" – egészítette ki magában a még tőle is gyengének számító két sort.

– Ez így nem jó – töprengett hangosan, mire otthon levő szülője is felfigyelt.

– Mi nem tetszik honing*?

Utálta mikor az anyja honingnak hívta. Mintha még mindig egy kisfiú lenne!

– Csak le kell adnunk egy verset esszéként  és azon gondolkodtam. Szerintem Laura érkezéséig felmegyek írni.

– Rendben.

A lépcsőn sietve már gépelte is az irományt, sajnos arra nem figyelve, hogy bizony lassan véget érnek a fokok.

Ajkad mámorít, mint részéget a bor,
Szemed kíván, mint.... – ujjaiból kicsúszott a telefon, ő pedig hanyatt vágódott.

Martijn először a szemüvegét kereste meg, majd élete egyik szerelmét kezdte el keresni.

– Ajkad mámorít, mint részéget a bor,
Szemed kíván, mint.... – olvasta fel a sort, de már nem tudta mivel akarta befejezni és még ráadásként véletlenül egy lenyomott küldés gombbal el is küldte szíve másik választottjának.

*honing : jelentése ,,édesem".