KIM JONGHYUN

A testvérének

" Összetörtem belülről. Lassan a depresszió elnyelt, és nem tudtam legyőzni. Megvetettem magamat. Nem kaptam választ az emlékeimre, hiába kiabáltam, üvöltöttem olyan hangosan, ahogy csak a torkomból kifért. Úgy gondoltam, hogy nincs miért lélegeznem, ha már  egyenletesen sem tudok levegőt venni. 

Megkérdeztem magamtól, hogy ki a felelős? Csak is te. 

Teljesen egyedül voltam. Könnyű volt mondogatni, hogy ennyi, vége. Viszont ténylegesen véget vetni mindennek nehéz. Már egy ideje küzdöttem ezzel az egésszel. Ki akartam futni a világból. Igen, el akartam menekülni. Elrohanni. Magamtól. Tőled.

Megkérdeztem magamtól,  ki van ott? Én voltam. Mindig is én álltam ott.

Miért vesznek el az emlékeim? Talán csak az én személyiségem ilyen. Most már láttam. A végére kiderült, hogy minden az én hibám. Szerettem volna, hogy valaki tudjon róla. Viszont senki se tudta meg, mert senki nem látott engem. Senki nem tudta, hogy ott vagyok.

Megkérdeztem magamtól, hogy mégis miért élek? Csak. Csak úgy. Mindenki csak úgy él.

Mire megkérhetnélek arra, hogy halj meg, én már halott leszek.

Szenvedtem és aggódtam. Soha nem tudtam, hogy tudnám az unalmat és a fájdalmat boldogsággá, kedvvé varázsolni az életemben. A fájdalom csak fájdalom.

Ne csináld! Mondtam magamnak.

Miért? Miért nem csinálhatom azt, amit szeretnék, mint mindenki más, ameddig el nem ér a vég?

Megpróbáltam rájönni a nyitjára, hogy miért szenvedek ennyit. Várjunk csak, mindig is tudtam mélyen. Magam miatt szenvedek. Azért, mert minden az én hibám volt, mert képtelen vagyok normálisan viselkedni. Csak a gond volt velem. Nem érek semmit.

Hé, tanáraim, halljátok, figyeltek ezekre a szavakra?

Nem. Nem tettem semmi rosszat.

Amikor az orvos csendesen a személyiségem hibáztatta, könnyedén gondolta mindezt. Lenyűgöz, hogy miért fáj ennyire. Emberek, akik rosszabb helyzetbe kerültek, mégis jobban élnek most nálam. Azok is, akik gyengébbek voltam nálam, mind jól élnek.

Aztán lehet nem erről van szó. Lehetséges, hogy nincs is olyan, aki rosszabb helyzetbe került volna vagy gyengébb lenne nálam. Én is megpróbáltam élni.

Nem magam miatt kérdőjeleztem meg a dolgokat, csak miattad.

Neked szerettem volna megfelelni.

Viszont kérlek, ne mondj semmi olyat, amiről fogalmad sincs.

Találd meg a választ arra, hogy miért kellett mindezen keresztülmennem. Ó, hogy mennyiszer mondtad nekem. Miért történnek ezek velem? Vajon ez most ugyanolyan nehéz lesz? Vajon szükséges egyáltalán meghatározni, hogy miről szóljon ez a dráma? Szükség van több történetre?

Már elmondtam neked a sztorit. Ugye nem csak tettetted, hogy figyelsz rám? Túlléphetnék rajta, nem hagyna egyetlen karcolást sem. Azt hiszem, hogy minden akkor kezdődött, amikor ellenkezni kezdtem a világgal. Azt gondolom, hogy nem biztos, hogy az én életemnek kellett volna nyilvánosságra kerülnie a nagyvilágba. Lehet nem én voltam erre hivatott. Emiatt minden nagyon nehéz volt. Ellenkezni, híressé válni, nehéz volt, igen. 

Érdekes, vicces is, hogy miért is választottam ezt.

Mostanáig sikerült tűrnöm.

Mit is mondhatnék még? "Szép, szép munka."

Ennyi teljesen elég lenne nekem. Ha csak annyit mondanál, hogy "Jól van, szép volt."

Akkor is, ha nem tudsz mosolyogni, nevetni, kérlek ne búcsúzz tőlem bűntudattal a szívedben.

Keményen dolgoztál, szép munka.

Sok mindenen mentél keresztül.

Isten veled, viszlát.

- - 김종현 Kim Jonghyun"