Túl az Óperencián

3. Fejezet - Út az ismeretlenbe

– Nem! – csapott az asztalra la Foret. – Már megvan a csapat, akik megfelelnek a feladatra.

– De én ezt a négy embert akarom, senki mást – támaszkodott ugyanarra az asztalra Granger is, és a felettese felé hajolt.

Piton kiválóan szórakozott, bár ezt egy kívülálló nem tudta volna megállapítani, amilyen közönyös arcot vágott. Lucius mellett ült, és a szeme sarkából látta, hogy barátja sem panaszkodhat a műsorra. Granger úgy küzdött választott csapatáért, mint anyatigris a kölykeiért, és nem rettent vissza attól sem, hogy a felettesével szálljon szembe. Eltökélten, rezzenéstelen tekintettel nézett la Foret szemébe, és Pitonnak be kellett látnia, hogy nem szívesen állna most a boszorkánnyal szemben az asztal másik oldalán. Szinte vibrált a levegő a nő körül.

Kingsley meglepve fogadta ugyan a boszorkány javaslatát és indoklását, de rövid mérlegelés után rábólintott a dologra. Piton sejtette, hogy azt szeretné, ha la Foret is belátná ezt, és magától bólintana rá, mintsem miniszteri utasításra, amivel esetleg a két vezető közötti baráti viszony is veszélybe kerülne. Amikor Granger elővezette a miniszternek az elképzelését, és ő elfogadta, azonnal üzent Luciusnak, és az irodájába kérette.

Lucius Malfoyt egyáltalán nem lepte meg a felkérésnek csomagolt utasítás. Mivel ez volt az ára annak, hogy ne az Azkaban hűs falai között töltse élete hátralévő részét fiával és feleségével együtt, nem nagyon ellenkezhetett. Készségesen biztosította a minisztert, hogy minden tudásával a művelet sikerén fog dolgozni, és talán csak az vigasztalta, hogy Piton is ott lesz, és nem csak a három kis hőssel kell utaznia. Piton tudta, hogy bár Lucius a végén legalább olyan örömmel segítette megbuktatni Voldemortot, mint ő maga, a trió nem lopta be magát a szívébe. Lucius nem azért árulta el a gazdáját az utolsó pillanatban, mert rájött, hogy az eszme, amit képvisel, téves. Voldemort vérgőzös elméje az utolsó fél-egy évben már a logikátlanság és vérszomj kiapadhatatlan forrása volt. Vértisztasági és mágiavédelmi törekvései egyre inkább a vérontásban és a mészárlásban mutatkoztak meg, és ez már sok volt Lucius gyomrának is. Egyetértett azzal, hogy jobban válogassák meg, kik tanuljanak mágiát, de egész aranyvérű családok kiirtására már nem volt elfogadható indok. A tiszta vérű családok száma egyébként is egyre kevesebb, mi értelme hát pusztítani azt, ami még megmaradt?

Lucius, ha keserű szájízzel is, de belátta azt, hogy szükség lehet a vérfrissítésre, amire szerinte megfeleltek azok a félvérek vagy mugliszületésűek is, akik nagy mágikus erővel bírtak. Mint Granger vagy Potter. Nem vonta kétségbe, hogy a két fiatal, bár nem aranyvérűnek született, igenis nagy mágiával bír, ami további erős mágusok születését jelenti. Ha Voldemort elméletét követték volna, a kezdődő belterjesség még jobban elharapózik, és hiába az aranyvérű utód, ha annyi mágia sincs benne, mint egy lyukas galleonban. A kviblikkel pedig nem sokra mennek.

Ezért vette fel Lucius a kapcsolatot a Főnix Rendjével, ezért segítette a munkájukat, na meg persze azért, hogy a családját mentse. Legyen bár Lucius Malfoy egy sznob gazember, aki fennhordja az orrát, a családját mindennél többre tartotta. Amint Voldemort a pokol kénköves fenekére került, és megkezdődtek a halálfalók tárgyalásai, ő is a vádlottak padján találta magát annak ellenére, hogy hónapokon keresztül hozta a híreket, és nem sajnált sem pénzt, sem a saját testi épségét, hogy Harry Pottert győzelemre segítse. Egy percig sem érezte, hogy jogtalan lenne a dolog, elvégre bőven volt a számláján, de remélte, hogy a Wizengamot nem küldi börtönbe.

Közfelháborodást keltett az ítélet, és Lucius összetehette a két kezét, hogy megúszta a fele széfjével, pár ingatlanával, és ellenvetés nélkül írta alá a nyilatkozatot, mely szerint élete végéig rendelkezésre áll, és legjobb tudása szerint segít minden fekete mágia ellen irányuló tevékenységben, amire a minisztérium utasítja. A mágikus kézjegy gondoskodott arról, hogy ne tudjon kiskapukat találni, különben mehetne a dementorok közé.