Túl az Óperencián

13. Fejezet - Epilógus - Onida és Howahkan*

Perselus végigviharzott a Szt. Mungo folyosóin, ahogy az egyik szárnyból a másikba sietett. Nem értette, miért nem kaphattak legalább egymáshoz közelebbi kórteremben elhelyezést, ha már azt megtagadták, hogy egy szobába kerüljenek. Többször is megkérdőjelezte az Ispotály határozatát, de ragaszkodtak hozzá, hogy mindenkit a sérülésének megfelelő osztályon helyezzenek el.

Megállt a kórterem ajtaja előtt, és halkan benyitott. A szobában félhomály uralkodott a behúzott sötétítőnek köszönhetően. Egyetlen ágyat helyeztek el a szobában, abban pedig ott feküdt A Boszorkány, Aki Életre Keltette. Még egy ilyen idióta nevet… Rosszabb, mint Potter összes neve együttvéve, amit a varázslótársadalom ráaggatott születése óta. Szerencsére ez a fantasztikusan kreatív név csak az amerikai sajtóban jelent meg. Nesztelen léptekkel ment az ágy mellé, és leült az odakészített székre. Finoman a kezébe vette a boszorkány apró kezét, és várta, hogy végre kinyissa a szemét.

Egy hete várta ezt a hírt, egy hete, hogy lehozta a Szabadság-szobor rejtett szobájából a boszorkányt, és egy hete, hogy Potterrel felváltva látogatták a sérülteket. Mivel az egész csapatból csak ők voltak olyan állapotban, nekik kellett intézni mindent. Ők voltak az amerikai Mágiaügyi Minisztériumban beszámolni Simmonsnak a küldetés részleteiről és annak lezárásáról. Ők szedték össze mindenki holmiját a házban, miután Prestont és Grangert a gyógyítókra bízták. Perselus nem győzte szidni Granger teljesen feleslegesen elhozott könyvtárát…

Simmons szóhoz sem jutott, miután beszámoltak neki a történtekről, pedig a véresebb részleteket még ki is hagyták. A miniszter nagyon hálás volt, felajánlotta a legmagasabb kitüntetést, amit náluk varázsló kaphat, és amit egy ünnepség keretein belül szándékozott átadni nekik. Ők ugyan többször is biztosították, hogy erre igazán semmi szükség, de a férfi hajthatatlan volt. Végül csak fáradtan összenéztek Potterrel, és ráhagyták a miniszterre a dolgot.

A Szabadság-szobor azóta is mozdulatlanul állt, és fáklyával a kezében köszönti a New Yorkba hajózó embereket. A szigetet a helyi auroroknak egy fél nap alatt sikerült visszaállítani eredeti állapotába. Kénytelenek voltak váltásban dolgozni, mert senki nem bírta sokáig a látványt és a szagokat. A rejtekajtóról és a mögötte található titkos helyiségekről nem szóltak senkinek, még a miniszternek sem. A csapóajtót helyreállították, a rejtekajtót lezárták, és előadtak mindenféle ködös történetet arról, hogyan is sikerült legyőzni Twice-t és a démonjait. Jeremy is megígérte, hogy őrzi a titkot, és rábízták a feladatot, hogy beszélje meg Prestonnal, mi legyen a titok sorsa, miután felébred.

Miután hazaértek, első dolguk volt a Szt. Mungóba menni, és ellenőrizni a sérülteket. Lucius volt az első, akit a vészhelyzetre kalibrált zsupszkulcs hazavitt, és amint Kingsley értesült a dologról, ki sem tette a lábát az Ispotályból. Várta, hogy a férfi felébredjen, és mondjon valamit, bármit, hogy mi van a kis csapat többi tagjával. Lucius azonban nem ébredt fel, túl komolyak voltak a sérülései. Nem kis meglepetést és riadalmat keltett, amikor a semmiből felbukkant az információs pult előtt ájultan, véresen, tépetten.

Röviddel utána érkezett Weasley és Mark. Az amerikainak ugyan nem volt semmi baja, de Weasley pont nekiesett, és ahogy elkapta, magával rántotta őt is a zsupszkulcs. Az ő beszámolójából tudta meg Kingsley is, hogy mi történik azokban a percekben a tengeren túl. Kingsley szinte helyben futott, annyi felé akart menni egyszerre, azonban Mark igyekezett megnyugtatni, hogy elég nagyszabású tervük van, ami sikerrel kecsegtet. Mindezek ellenére Kingsley alig várta, hogy újabb híreket kapjon az Egyesült Államokból, amikre egészen délelőtt tizenegyig várnia kellett, amikor is Perselus küldött neki patrónust, majd valamivel később egy hosszabb üzenetet is.