Túl az Óperencián

10. Fejezet - Magyarázatok

– Honnan veszi? – kérdezte azonnal kemény hangon Preston.

– Onnan, hogy legilimenciát alkalmaztam rajta – felelte Perselus.

– Legilimenciát? Mikor? És miért? Ki adott rá engedélyt?

– Igen, az imént az irodában, mert szükségét éreztem, és a mágiaügyi miniszterem – válaszolta meg a kérdéseket egyszerre. – Most viszont ha megengedi, feloldanám az emberét az átok alól, mielőtt olyan utasítást kap, aminek talán nem örülnénk.

– De…

– Parancsnok, engedje, hogy a professzor tegye a dolgát – mondta Potter. – Meglátja, hogy igaza van, és igazán nem maradhat valaki más irányítása alatt.

Preston bólintott, és a többiekkel együtt hátralépett, hogy helyet adjon Pitonnak.  A professzor szembefordult a némán álló aurorral, ráemelte a pálcáját, és belépett az elméjébe. Belülről kellett megtörnie az átkot, úgy, hogy a védőfalak eltüntetésével ne sérüljenek a férfi emlékei, és ne okozzon semmilyen más károsodást se.

Egyértelmű volt, hogy a falat más emelte, aki járatos az okklumenciában. Lassan tudott haladni csak, és közben arra is figyelnie kellett, hogy a férfi ne merüljön ki a művelet alatt. Ha elfárad az elméje, akkor elveszíti az eszméletét, és ha ez még az előtt történik, hogy végezne, a védőfal helyreállítja önmagát, és kezdheti az egészet elölről. Sem magának, sem Marknak nem kívánta ezt a procedúrát még egyszer. Éppen elég fárasztó valakinek az elméjében átrendezést végezni egyszer is.

Érezte, hogy Mark kezd fáradni. Próbált még óvatosabb lenni, és elégedetten látta, hogy a férfi tartja magát. Már nem volt sok hátra, csak addig kellett kitartania. Az utolsó darabokat már nagyon finoman bontotta, hagyta pihenni közben az amerikait, és az elzárt emlékeket, gondolatokat elkezdte nagyon lassan visszaengedni az elme tudatos részébe.

Aztán eltüntette a védővonal utolsó maradványait is, és lassan visszahúzódott. Amint magára hagyta a férfit, Mark dőlni kezdett, és csak Potterék lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem esett a padlóra. A kölyök és a barátja elkapták az ájult aurort, és a kanapéra fektették. Perselus zihálva rogyott le a legközelebbi fotelbe, és fejét hátrahajtva próbálta összeszedni magát.

– Sikerült, Perselus? – kérdezte Lucius, de csak bólintani tudott.

– Megpróbáljuk magához téríteni? – kérdezte Hermione, mire nemet intett a fejével.

– Még várjanak egy pár percet, csak utána – mondta halkan. – Lucius, hívd le a szobámból a bájitalos dobozomat, kérlek.

Malfoy azonnal lendítette a pálcáját, és a kis doboz hamarosan ott állt a kisasztalon.

– Szükséged van még valamire?

– Egy erősítő főzetre és egy pohár vízre, ha lennél szíves – válaszolta.

A férfi térült-fordult, és máris a kezébe nyomta a fiolát, majd a másikba a poharat. Piton felhajtotta először a vizet, utána pedig a bájitalt. Érezte, ahogy a főzet átjárja az egész testét, új energiákat szabadít fel, és kiűzi belőle a fáradtságot.

– Jól van – szólalt meg, ahogy kinyitotta a szemét. – Potter, a felfedezése tud várni addig, amíg Markot magához térítjük, és elmondja, amit tud?

– Persze.

– Akkor állítsák talpra.

Hermione rászegezte a pálcáját az amerikaira, és magához térítette. Mark értetlenül nézett körbe, majd ahogy lassan kezdtek visszatérni az emlékei, érzelmek egész kavalkádja látszott az arcán.